Nagypapámra emlékezve
Könnyét hullajtja most az ég,
Hisz elmentél nem is olyan rég,
Ég a gyertya, ég,
Drága Papám, maradj még.
Talán emlékszel még a szülői házra?
Tudod, utca felől szép léckerítéssel.
Tornácán nagyapa megkopott lócája,
s csutoráját szívta nagy hozzáértéssel.
Nagyapám emlékére
Belépek, s látom a fogason subáját.
Senki sem hordja már...
Bundájában férgek csúszkálnak.
Halványan ismertem, mégis kár.
A kertben áll egy almafa.
Nő-növekszik, hálával ad termést és szeretetet.
Itt ülök most egymagam,
Könnyeim folynak végig arcomon,
Minduntalan csak Rád gondolok,
Hiányod fáj nagyon.
Tisza hulláma még a gyerektestét mosta,
most meg majd a hamvait Kiskörénél elsodorja...
Kívánsága szerint vigye el... szerteszét,
legyen emberségéből mindenhol egy rész!
Olykor szól hozzám a magára maradt hintaszék,
hűvös hajnalon szél ringatja, míg nekem mesél.
"Bús arcát érzem szívemen",
meggyötört testét látom még,
érintése oly eleven,
tenyere kézfejemhez ég.
Magányos lett a hintaszék,
nem futnak felém a szavak,
a borostyán unottan lép,
szótlan kúszik a kert alatt.
Nagyapám emlékére
Tata!
Tudom, hogy nem vagy
Az élők sorában!
Az álmomban
Te vagy!