Nagypapa halálára
Elvesztett nagypapa emlékére
Bús magány került be kicsi szívembe,
Mert elvesztettem azt a személyt, kit legjobban szerettem.
Ha tudtam volna, hogy akkor látlak utoljára, még ott maradtam volna veled!
Megfogtam volna a kezed, elmondtam volna, mennyire örülök, hogy te vagy az én papám,
Elmondtam volna, mennyire örültem, mikor először bevittél csónakkal a halastóba,
És hogy mennyire nevettem, amikor megvicceltél...
Papa, elkísérlek az utolsó utadra,
Kérlek, cserében a túlvilágon vigyázz magadra.
Fehér ruhában táncolnék,
Közben ez lett a gyász színe,
Utoljára kezedbe karolnék,
Ha elbírna az élet szíve.
Nagyapám emlékére
Belépek, s látom a fogason subáját.
Senki sem hordja már...
Bundájában férgek csúszkálnak.
Halványan ismertem, mégis kár.
Nyugszik e fejfa alatt bognár-nagyapám, aki felgyűrt
ingujjban istenként faragott, kalapált.
Halálának 20. évfordulója
Nyitott szemmel,
Unott fejjel
Gondjai gyűlnek.
Otthon.
Dúl a belső ostrom -
Játéknak vége.
Egész héten eső esett
Hisz ki engem igazán szeretett... most elment.
Elment, s többé nem jön vissza,
Nem láthatom többé soha már őt, s ahogy a kávéját issza.
Úgy fáj! Szorít itt benn!
Elhagytál, pedig te voltál egyetlen reményem!
Fogtad a kezem, ott voltál mikor szükségem volt rád!
Tudom, hogy most is itt vagy!
Ott állok, hol nem gondoltam, az évek során állni fogok.
Körbenézek, egyszerre látok mindent és semmit.
Gondolkoznék, de nem bírok, hol vagyok?
Néznek rám idegen emberek, bár okát nem tudom.
Látom, hogy mondanak valamit, de nem hallok.
A kertben áll egy almafa.
Nő-növekszik, hálával ad termést és szeretetet.
Az erős katona
Hosszú élted alkonyához ért már.
Nap, Hold s minden csillag immár terád vár.
Fáj, zokog a lelkem:
Kit legjobban szerettem,
Már mindenki elfeledte!
Csak én maradtam,
Ki kutatta, kereste!
Itt ülök most egymagam,
Könnyeim folynak végig arcomon,
Minduntalan csak Rád gondolok,
Hiányod fáj nagyon.
Nem is tudom, mit írjak neked,
Hiszen már nem tudom, hogy írjak verset.
De a fájdalom oly` mély és keserű,
Muszáj elmondanom: mi fáj legbelül.