Nagyapám emlékére
Könnyét hullajtja most az ég,
Hisz elmentél nem is olyan rég,
Ég a gyertya, ég,
Drága Papám, maradj még.
Nagyapám a XX. század gyermekeként
született 1901-ben Kassa városában.
Egy ács vállalkozó sok fia
közül volt ő az egyik a családban.
"Volt egy dongó meg egy légy,
tovább is van, mondjam még?"
Mesélt nekem nagyapám
valamikor, hajdanán.
Az én Nagyapám volt ám csoda délceg,
Ruháját alig tartották a fércek.
Mégis megfordult mindenki utána,
Hiába volt foltozott a ruhája.
Egyszerű ember volt nagyapám,
nem ismerte a nagyvilág.
Fejét kérges kezére hajtva
nézett fel a fénylő napra.
Közös emlékeink teraszán ha ücsörgök,
Behunyom szemem, csendes magányba rejtőzök.
Hiányod szívembe váj és szinte érezlek,
Erősen vágylak és magam mellé képzellek.
Nagyapám szívta a füstszűrős Románcot,
tüdejére kapta keserédes füstjét,
bár nem hordott fogán tejszínű zománcot -
esztékás protézissel formálta füttyét.
- Nagyapám! Eszembe jutottál.
Most gondolok Rád nyolc év után -
szól Hozzád szerető unokád.
Nagyapám, te sosem féltél, mindig merész voltál,
A legnehezebb órákban is mindig helyet álltál.
Egyszer aztán tavaszi nap elhagytál te minket,
Nélküled e világ üres, sír-zokog a szívem.
Végtelen a csend, elhallgattak a szavak,
fényképek sora, összepréselnek falak,
tengernyi a bánat, elsüllyedt a csónak,
már nem hallom a dalt este altatónak.
Tóth-Kocsis Nikolett Alexandra
Őszi szél fúj, rideg e táj.
Hiányod oly nagyon fáj.
Mondd meg nekem, nagyapa, Miért hagytál itt?
Miért hagytad itt unokád, ki az örök életben hitt.
Nagyapám úgy szeretett, a térdére ültetett.
Pipájának a füstje karikázott felfele.
Sűrűn egymásután szálltak szélparipán.
Mesélt papi magáról, a katonaságáról.
Ködfoltos októberi hajnalok
nektek elmondhatom
A nagyapám emlékére szállt most
minden gondolatom
Nagyapám, sajnos, nagyon korán elvesztettem,
de amíg élek, emléke megmarad szívemben.
Ha az unokái kérték, soha nem tudott nemet mondani,
mindent megtett, hogy örömet tudjon szerezni.