Nagyanyám
Madarak látta kezében
megfoghatatlan idegen
a jelen, mindig megtéved,
csak a múlt lakik idebenn.
Mint gyermek anyja méhében
Feküdtél némán ágyadon.
Néztelek, s egy könnycseppben
volt minden fájdalom.
Sorsa az arcára ráncokat szántott.
Rég emlékeimből őt idézem én.
Nem bánta, csak élte a rossz világot,
Halvány mosollyal mindig szép szemén.
Nagyanyám, ki majd egy évszázadot éltél,
akkor én tizennégy, anyám helyett anyám voltál,
már a bölcsőben is Te ringattál,
küzdelmes életed volt, s a végén itt hagytál.
Este, mikor csillagfátylat sző az éj
az égnek fekete bársonyán,
a hold fényes sugárral
nyújtózik ezüstös udvarán,
kályhában táncot jár a tűz
lobbanó lángja,
én ismét gyermekszemmel nézek a világra
Édes emlékek élednek...
Emlékszem kicsiny lánykoromra,
piros cserepes, fehér szelíd tanyára.
Előtte hosszú gémeskút állt,
udvarán bozontos puli kóricált.
Kicsi, simogató keze
a takarón rebben,
a fal vakolat-könnyeket sír,
vigasztalan pereg.
Akkor - pirkadat volt, mosolygott a nyár.
Kerekded vagy hosszúra nyúlt teste
kemencéből kivéve illatával bódított.
Lelkekben, Új kenyér ünnepén, ezernyi
szikra fényével tündökölve, terített
asztalnál forró csókja várt.
Az én nagyanyám
nem hordott csipkés szoknyát,
nem viselt bubi frizurát,
nem lejtette az urak táncát,
senki nem hozott neki ételt tálcán,
de minden öregkori ráncán
meglátszott a lelki boldogság.
Lehettem úgy nyolc éves talán,
szeleburdi kicsi lány.
De emlékeim között
most is él anyai nagyanyám.
Drága Mama, elmentél
Sok évvel ezelőtt, hirtelen.
Szép emléked, szép mosolyod,
Két dolgos, szerető kezed nem feledem!
Amint gyermekeim észrevétlen felcseperednek,
Egyre gyakrabban révedek a távoli múltba.
Eltűntnek hitt apró emlékek elevenednek,
S gondolatban én is gyermek vagyok újra.
Ül a sámliján
és nem érti
tűnődve kérdi
"hova lett az élet?"...
Édes-kedves nagymamám,
téged köszönt e virág!
Azért fogtam tollat a kezembe,
Hogy rólad emlékezzem e versben meg.
Tizenöt kerek éve ismerlek már,
Azért ily régen, mert te vagy a mamám.