Múlt
"Gróf úr, ne várjon, vágya csak múló etűd."
Könnyed angyalléptek az íróasztalon.
Nem segít omm, se mély kilég-belég,
csillagképhez igazult ég-körök.
Minek az aranycsillós napkerék,
ha mindig tőled, s nem feléd pörög.
Égve hagytam az erkélyen a holdat.
Szúnyoghálón felriadt éji lepke
verdes, a belső tér közös kelepce.
Mesévé eredtek az egyszer voltak.
nem volt disznójuk csak tojós tyúkok...
laza hajókötelek lógnak
át a nyárba egy halálos tavaszból.
nappal nyájak legelésznek
éjjel dögevők nyálzanak
a fedeles- és hártyásszárnyú
rovarokra írt program néha lefagy.
Elkezelt kelés a múlt.
Nálunk "idő van" mindig.
Ez a nép sose tanult
meg önmagában hinni.
elgurult csendélet-
narancs a lebukó
nap mit elcsennének
kócos felhőlurkók
hiába rejted holt
szíveden szurok
skorpió csillag hold
alatt halálhurok...
A világi nyüzsgést kizárom.
Képzelet és álom
peremén a buzuki
gyorsuló futamai
elsodornak a türkizzöld tengerig,
hol a sziklagátat dagályok verik...
Egy szem varjú félve ül málló mészkövön...
Tisztára sepert, megkövült emlékek -
Csendben feltárul minden által rút ködön:
Csontok kúsznak elő - múlt üzenetek.
Szempár figyel némán,
Elmélázik éppen.
Lelkemben keres, tépáz,
Nyugodni nem képes.
Kérdéseim maradtak magamnak:
A kérdés, a sejtelem megmaradt.
Hogy részed legyen a földi Édenben,
Hát láss meg szépet s jót mindenben.
Csillagok ünnepe
Múlt otthonában
Körbeölel a csend,
Mécsesek fényétől
Ma ragyog a szeretetkert...
Visszhangzik egy szó most bennem,
az élet csak egy állomás,
föld-ég között zarándok lett
szerettünk, és semmi más.
Mert hulló könnyeid, mi miattam
e megfáradt, vén tölgyet öntözik.
Majd vigaszként, lásd, tavasszal neked
hálából sok friss virág rügyezik.
Idegen emberek tűzték nyársra sorsom.
Ide-odahúzták, hogy még jobban fájjon.