Múlt
Ünnepek körül megkísért a vágy,
fájó szívem a múltba visszavágy.
Gyökereink hívogatnak néha,
jó lenne visszamenni a múltba.
A Magyar nép szívét sötét fájdalom árnyékolja,
Trianon szó átokként, mint fojtó kéz szorítgatja.
Széttépett hazát összefűzi kicsorduló könnyünk,
Határon innen s túl eggyé válik minden csepp vérünk.
Sok újraélt élménytől haragom lett,
Mérgező reggeli a haragomlett,
Az elfojtott dühkés tök életlen,
Én maga vagyok a tökéletlen.
Szellemképek
Fejem, mint az élet üllője,
Kovácsisten dühöngője.
Csak üt és üt szüntelen rá,
Tán` jobb volna aludnom rá.
Hiányzol, imádlak,
Hibáztál, hibáztunk,
Jövőm a múltunk,
Jövőd a jövőnk,
Te meg én...
Szívemnek kedvesek a régiségek,
régiségkereskedésbe gyakran betérek,
ott sorakoznak számomra igazi szépségek,
ha megvenni nem is tudom őket, azért szétnézek.
Szeretetbomba detonációra várva
Vigasztalódik s robban is a kis árva,
Túl soká volt elzárva megannyi érzelem,
Harag, szomorúság, szégyen s félelem,
Gyászolatlan fájdalom kínozta gyermeket,
Bizonytalan pozitivitással kompenzálva nehezet,
Szenvedésteli útja függőségbe vezetett
Anélkül, érezné mi is a szeretet...
Bandukolok hólepte fák alatt,
eszembe jutnak régi szép nyarak.
Akácok nyíltak kertünk végében,
pompáztak mind lilán és fehéren.
Unott, konok elhagyatottság lebzsel
a megkopott, düledező falakon,
hívatlan vendég félig telt pohara
poros magányban búsul az abroszon.
Hangok nélkül suttog halkan a szív,
bimbózó fájdalmakhoz láncolva...
Újrajátszva egy régi dallamot,
szárnyakat kinövesztve, táncolva.
Álmodoztam arról, hogy véd-e valaki.
Véd, mint egy hálót a labdák elől.
Egy játékos, mely tudása angyali.
Mert ő egy igazi hálóvédő.
álnok közöny keser csönd
meneküljünk meggyötört
illó álmok öléből
hol bók ott csók és tövisek
hát fakadjunk a gyászból
szürkülő most magányából
te és én úgy mint rég
gyűlölsz engem?
Egy mindig ott volt velünk, s fogta kezünk
Sorsfordító események összetört tükrében...
Sok-sok év van már mögöttem,
jók és rosszak, mind megéltem.
Voltam gyenge és elhagyott,
szívem is súlytól roskadott.
Szél siklik át rónán, hegyen, bérceken,
régi nótát dúdolgatva ércesen.
Évszázadok ültették a fülébe,
zúgja, fújja örömében, dühében.