Megcsalás
Magamnak
Egy személybe voltam mindig szerelmes, a szerelembe,
S nem a kiszemelt emberbe.
Őszintén be kell valljam,
Ha szerelmet hittem, szavakkal csaltam.
Sokan azt gondolják, majd annyi az élet,
hogy örülnek, csalnak - s vigyázón remélnek.
Félreléptem a koszorúslánnyal,
ujja köré csavart csinosságával.
Csak állt s nézett maga elé.
Az erdőt rejtette a homály.
Sűrű könny lepte el szemét.
Zengték a fák szíve sikolyát,
Szája nem ejtette neszét!
Egy Szirén éneke
A díszes tölgyajtó mögött,
Túl a hímezett függönyön
Várta a karmazsin terem,
Akiket én úgy szerettem.
Mind, mi szem szájnak ingere,
Mind, mi a szeretethez kell,
Várva várt rájuk idebent.
A megcsalásnál nincs fájóbb érzés,
Olyan, mint egy fájdalmas kivégzés.
Értetlenül állsz a dolgok előtt,
Már semmi sem olyan, mint azelőtt.
Oly sokszor mondtad, hogy jó vagyok,
Mégis eldobtál, mint egy kődarabot!
Ismerősnek látszó, régi idegen,
Gomboltam egy gombot ingemen.
Köszönni kell, gyötört az ingerem,
Gondolkodtam ezen, de inkább nem!
Mind a ketten kértünk,
De semmit sem kaptunk,
Mind a ketten elmentünk,
De az úton egymástól messze elmaradtunk.
Mindent észrevettél otthon,
rendet, rendetlenséget,
hogy mit veszek a boltból,
csak engem nem vettél észre.
Kegyes hazugság, vagy inkább szörnyű igazság?
Egyik után jön a másik, felemészt belül, fáj,
Féligazság, félhazugság összetört szíveket teremt,
Alkot, pusztít, ad, majd elvesz, belőlünk valamit elrejt.
Dalszöveg
Emberek vagyunk a Sors árnyai között,
Az élet olykor tréfát űz velünk.
Megcsal, majd eldob messzire, eldob magától egy embert.
Végelszámolás egy csalogány illúziójáról...
A szerelmet, amit talán még irántad érzek,
bezárom egy lakhatatlan, lakatlan szigetre,
S elhajózom csendben... Többé már vissza se nézek,
csak ringatózom, de az csak ott marad kivetve...
Az első percben, mikor megdobban a szíved,
Rögtön tudod, mi a jó, a helyes út, s a végzet.
Találkoztok, beszélgettek, s elválik, ki, mit érez,
Szerelem e két lélekben újra s újraéled.