Március
Keresem malacaimat,
december van, elinaltak!
Reccsen, zenél, omlik a jég,
nyílik a fák között az ég.
Nyújtózkodik, felkel a Nap,
bújócskáznak a sugarak.
Az utakat lucskossá, csúszóssá teszi,
füvet, bokrot, fákat fehérre festi.
Fehér a határ és a kertek alja,
tavaszban a tél bizony ilyen aljas.
Csont-fehér még a köd, szürke még a hajnal,
csöpp cinke kuporog, apró teste reszket,
jöhetne a tavasz gyógyítóbalzsammal,
melynek lehelete parázsvágyat reptet...
Oh Ifjak, igen, Ti, Márcziusiak!
A hónap idusán, hőssé lett Hazafiak!
Lávát önt ki az alkony, pergő fáklyatánc...
Fürdik a fény a nád-tocsogókban
jó szagú álmot ringat a rét,
illan a szellő langy mosolyával
fésüli át a fák tetejét.
Boldog már a fészek alja
szentelje meg nap sugara.
Lepkeszárnyak susogása;
virágokon ébred mása.
a párás csicsergésbe a varjak
még fekete hangokat kavarnak
de ez a hajnali ricsaj ma
mégis kicsalja
az arc tudatlan mosolyát
s a mellkason szelíden oson át
a szeretet
Márciusban, akkor,
eggyé vált a nemzet,
a sok könny és bánat
közös utat nemzett.
Tűz időknek narancsillatán
gyűrűdzik a szél, az alkony,
és sötétet hízik az este,
a ház mögül lopakodó beste.
Pántlikát kanyarít március pírja,
Inogva lépdel a kikelet felé,
Rezdül a vesszőn pattanásra várva
Olajsárga rügy, köntösét levenné,
Selymes virágát koszorúba kötné.
Tavasznak hírmondója ébred,
madarak dala száll a légben.
Dalolj hát víg dalt, fénylő hajnalon,
ébredés tavasza ránk virradjon.
Szakad a hó. Ellep megint
Háztetőt és utat,
A tél az ifjú márciusnak
Még fityiszt mutat.
a szél
meg-megiramodó
nyegle kamasz
de a domboldalon mégis
barkaágat gombol a Nap