Madár
REGGEL I.
Aranysugarak
szöknek, lassan szemeit
nyitja a város.
Írj, olyan egyszerű,
szíved mélyén a gondolat,
ne hagyd elrepülni az időt...
az időt s az álmodat!
Ragyogó kék, szép szemeid,
akár az égen tündöklő csillagok,
néznek le rám, szerelmes tekintettel
tudják, örökre társad maradok.
Messze, távol, túl az üveghegyeken
él "egy gyönyörű madár, a neve Szerelem."
Szívében izzó parázs, csőrében jázmin,
bármerre jár, tündér virágzást hint.
Szállnak az égen a madarak,
Senki nem tudja az útjukat...
Felnézek a magasba,
Lent a föld - az unalom otthona.
Ha madár lennék, elrepülnék
Szoknyaként bukik szememre két szenes,
repeső szárny, varjak színes-kormos tolla
csiklandozza torkom, csepegve-csorogva
folydogál a télnek vége, s körmével égnek
meredve repeszti a mennyre fagyott kéket.
Álmos a reggel, szürke. Az égen
felhő terpeszkedik, büszke.
Csizmája a földig lelóg, sáros.
Esővel hinti a rejtőzködő várost.
Emlékszem rá, amikor szívedbe szerettem,
elveszve benned, a csodás művészetedben.
Tudod, el sem hittem, hogy valódi érzések,
hogy minden utadon tényleg elkísérnélek.
Nem ide születtem,
bár nekem otthonom e táj.
Itt nőttem fel én
eme szép Zalai dombságnál.
Mint kósza madár, úgy száll,
mi mára már csak múló emlék,
s ami megmaradt fájdalom is,
csupáncsak visszatérő vendég.
Lektorált
Száll az idő, éji fecske,
(A költőt kérem, ezt legközelebb
Mellékletben majd kifejtse!)
Szállok én is végtelenbe.
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
Ha én költő lehetnék,
tollammal nem karcolnék,
az ember alá ereszkednék,
verseimtől növekedjék.
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
Magos fák ölében kicsinyke tó,
mélyet elrejtő, a fentit kutató.
Tükre bontja a mesélő ablakot,
és tüstént küldi a sugallatot.
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
Az égbolton mozgolódik számtalan csoda,
báránykák, angyalkák lopóznak ide-oda.
Egy duci, szürke felhő lassan jőve cipelget,
pocakjában begyűjtve a temérdek vizet.
Fekete a felleg, fekete, kis utca -
maszatol rajtuk az este kormos ujja,
fekete házfalak meg éjfekete lomb,
fekete sziluett és kimért nyugalom...