Levél
Emlékszem, mikor még kisgyerek voltam,
Meséid ringattak mély álomba.
Mikor szerető karod zárt magába,
S öreg, remegő kezeid fogtam.
Kis angyalom, drága húgicám,
Szíved oly szép, mint a nyíló tulipán.
Kedvességed végeláthatatlan,
Ölelésed megszámolhatatlan.
Üzenet a Don kanyarból
Kis falunkból elindultam
a messzi idegenbe,
könnyem hullott bánatomban
anyám két kezére.
Üres lapnál gondolkodik a gyermek,
levelet írna, s nem tudja a címet,
ugyan igaz, a bélyegre sem telhet,
ha meg is írja. Hogyan küldje, kinek?
Búcsút int a forró, nyári szél,
könnye hűvös, fázós esőt ígér.
Ázik a mező, a fa, a levél
halk suhanással lassan földet ér.
Messze már a forró nyár,
nyomában elmúlás, ősz jár,
ősz után a tél kocog,
szép szerelme után zokog.
Miért oly fájó
minden ősz, és
miért gyönyörködünk
a szép tájban?
Látod, már színekbe borultak a fák,
csöndes lépteimet levelek takarják.
Napsugár
Őszre hajlik az idő, újra
fenn a hátitáskák,
a legelőn nem járnak sáskák,
lassan ködös lesz a reggel,
s már a nap sem perzsel!
Elérhetjük az álmainkat,
Megkaphatjuk a vágyainkat.
Minden magányosság elillan,
Ha elalszok a karjaidban.
A szavak nem nyilvánulnak meg,
Valósággá csakis te teszed.
A nagy Orosz hómezőkön magyar fiúk járnak,
hangtalanul menetelnek, mint fekete árnyak,
nem ragyog egy árva csillag sem a magas égen.
Gondolsz-e rám odahaza, kicsi feleségem?
Áll egy erdő a folyó szélén,
Otthona az megannyi fának,
Egy kisfiú ül szülei ölén,
Egy percet sem hagyva apjának.
Kedves Szerelem,
levelem nézd el nekem,
nem méltó ez az érzés írásra,
de talán célt talál, s nincs hiába.
a rezzenő levéltakaró fellegében
Hullnak a levelek, tűz a Nap,
Tökéletesen telt el ez a tíz nap.
Mint zöldellésük után a fákról,
Úgy hulltam el én is ajkaidról.
Gyors, zuhanó a
Naplemente. Vaksötét.
Száradt kórósor.
*
Est, sötét álarc!