Levél
Miért oly fájó
minden ősz, és
miért gyönyörködünk
a szép tájban?
Látod, már színekbe borultak a fák,
csöndes lépteimet levelek takarják.
Napsugár
Őszre hajlik az idő, újra
fenn a hátitáskák,
a legelőn nem járnak sáskák,
lassan ködös lesz a reggel,
s már a nap sem perzsel!
Elérhetjük az álmainkat,
Megkaphatjuk a vágyainkat.
Minden magányosság elillan,
Ha elalszok a karjaidban.
A szavak nem nyilvánulnak meg,
Valósággá csakis te teszed.
A nagy Orosz hómezőkön magyar fiúk járnak,
hangtalanul menetelnek, mint fekete árnyak,
nem ragyog egy árva csillag sem a magas égen.
Gondolsz-e rám odahaza, kicsi feleségem?
Áll egy erdő a folyó szélén,
Otthona az megannyi fának,
Egy kisfiú ül szülei ölén,
Egy percet sem hagyva apjának.
Kedves Szerelem,
levelem nézd el nekem,
nem méltó ez az érzés írásra,
de talán célt talál, s nincs hiába.
a rezzenő levéltakaró fellegében
Hullnak a levelek, tűz a Nap,
Tökéletesen telt el ez a tíz nap.
Mint zöldellésük után a fákról,
Úgy hulltam el én is ajkaidról.
Gyors, zuhanó a
Naplemente. Vaksötét.
Száradt kórósor.
*
Est, sötét álarc!
Tizenhét falevél
az őszi kertben
még lábam elé pottyan
egy csepp ragyogás
Az ősztől kaptam levelet,
színes, nyűtt lombokon üzent.
Eső-áztatta földeken,
a nádasban, a tavon,
hajladozó fűszálakon
csüngő ezer rovaron
tartva szemem, elmélázok,
levelet görget a szél,
az arcomra mosolyt rajzol,
nyárba fordult már a tél.
Otthonom a magány vára,
Itt a percnek rabja lettem,
Megbomlott roncs ház falára...
Verseid tükrözik lelkedet,
tartják benned az életet.
Életed néha keszekusza,
sorsod tesz ide, tesz oda.
Levél Bálintnak
Megláttam képen arcodat,
szemed, szád mosolygott,
szíved ragyogott.
Elolvastam történeted,
szívem elérte a rettenet.