Lélek
Sírni soha se ne szégyelljünk!
Nem a sok-sok hulló esőcsepp
Az, amitől sokszor elázunk...
Kitisztult az ég, s fényesen
ragyogott a Hold.
Hideg, januári este volt.
Sárgult, rozsdás falevelek
ősszel, ha lehullnak a földre,
messze hordja az őszi szél
lassan, elvesznek a ködbe.
Halottak napja van,
temetőbe megyünk,
elhalt szeretteink,
ma itt vagytok velünk.
Közeleg az újév,
elröpült a régi,
Isten tetteimet
vajon számon kéri?
Szakad a szó, hangtalan reccsen
a lelked zajától visszhangzó csendben.
Remeg a száj, hangosan szórna
átkokat arra az egyetlen szóra.
A lelkem egy meggondolatlan elgondolás,
a mélyből tőle érkezik a sikoltozás.
A szemem barna tükre a lejárat oda,
és ajkam a féltve őrző, csókos katona.
Odabent a nyál gyógyít, olykor erős méreg,
elpusztít élőt, holtat is, ha betörnének.
karakterek 2.
Nem bántam meg semmit, mit eddig megtettem,
takarítottam koszt, mocskot... és szerettem,
költöztettem sokat, magam is költöztem,
libát is tömtem, csirkét, sertést neveltem.
Keménynek kell lenni - hát az is vagyok,
érzelmeknek teret már nem is hagyok,
érzéseid soha, jaj, ki ne mutasd,
lelked - nem lehet, nincsen, ne is kutasd.
Hegyeken, völgyeken át,
Messze innen valami vár,
Táncot jár a délibáb,
Benne is őt látom tán.
Az ünnep fényében
szelíden szólnak
az angyalok hárfái.
Apró kincseket szórnak
a meghitt percek,
mint elérhetetlen ág,
nyújtózik a remény,
megértő vigaszt nyújt...
Békésen búg a vadgalamb
a csendes temetőben,
délután van, estefelé
a Nap már lemenőben.
Az adventi koszorú négy szál gyertyája
csodálkozva tekint e romlott világra.
Nem értik, miért folyik a sok háború,
szegény emberek sorsa miért szomorú.
Bár az ünnepnek kellene zengeni lelkedben,
mégis üres s érzéketlen, eltorzult lényed.
Felnézek az égre.
Mit látok?
Téged.
Ugyan mi mást láthat
Egy magamfajta ember, ki reggelente melletted fekve téged csodálhat.