Lélek
Nem szeretem a húsvétot, nem volt szerelmem soha!
Bekötözött sertés jajszón hűlt, kegyetlen sors - milyen mostoha!
Feszülős ing, szűk zakó - a nyakkendő is fojtogat.
Szemet maró, olcsó szagok feszítik keresztre kínomat.
Az álmok, vágyak tovaszállnak,
Emléket hagynak a pusztuló világnak.
Miért válik ismét minden köddé?
- Mert, mi emberi, nem lehet örökké!
Azt gondolhatnák, hogy idebent minden tiszta,
nem látják a sarkokat, lapul ott por, mocsok.
Egy szó mit jelent?
Százszor, ezerszer...
Elmondva, elhullajtva, mint egy könnycsepp a porban...
Újra és újra...
Elemeimre esek szét olykor
Atomjaira bontom a környezetem
Majd lehasadt részeim fulladnak
A tudattalan ijesztő mélységébe
Hogy akár csak egy aprócska
Lélekszilánkot is felhozhassak
Személyiségeim romjai közül
Ahol mocskos vágyaim időznek...
Szavam elakad, ajkam Neked dadog,
a távolság elapad, végre Veled vagyok.
Ahogy eddig, most is újra libben lelkem
Miattad, és érzem, hogy minden rendben.
Táncunk a sorssal:
egy végtelen keringő,
múló életünk porlad,
mint lágy, puha szellő.
Hálát adok Néked, Istenem,
mert részed lehetek e testben.
Saját képedre teremtettél,
s belém lehelted a Lelked.
Hangtalan csendben
megáll a pillanat,
lelkem megpihen
a hűs lombok alatt.
Gyermeki szemedben önmagamat látom,
Ifjú szívedben még a csillagok élnek.
Hova tűnik, mi egykor még lángolt,
Mi oltja ki lelkünkben a szépet?
Költő s kokárda!
Nagy költők megírták, s
harcukat ma kivívták!...
Költő s a toll
Kezem fogja, eszem irányítja...
Öntudat ölel át, védi kihűlt elmém,
kitörölném bánatom, ha megtehetném.
Emlékszem. Nem felejtem soha, hogy neked
bátran elmondhattam, ha öröm ért, és sikerem
a tiéd is volt, észrevetted, ha fiatalságom nyúzott,
bántott, vagy nem értettem magam sem, olykor
csak ültünk a kisszéken a konyhában, és te sosem
otthonkában, hanem mindig szépen - nyáron
könnyű ruhácska, télen mellény és melegítő.