Lélek
Nem akarok remete lenni!
Így élve eltemetve élni.
Úgy vágyok a szóra, a nőre,
Ahogy mondom, mindkettőre.
Vigyázz a fára, hogy ne száradjon el,
figyeld a létet, minden nap felel,
törj utat mindig, szó ha megfogan,
akkor élhetsz majd ismét boldogan!
Nem siratlak, csupán a szívem fáj,
De döntésed okán ráfigyelnem muszáj.
Azt mondtad, ne szeressük egymást.
De szeressük egymást, mint barátok!
Lehet erre mondani egyet és mást,
És elfogadni a biztatást!
Milyen sok minden történt veled egy év alatt,
Még így is, hogy csak ritkán láttalak.
Mintha húznának, nagyot nőttél,
De a szememben sokkal több lettél.
Álmaim mesés, csodás honában
pufók kis felhők kergetőznek.
Szélkutyák falka égi otthonában
egymásban puhán mind elmerülnek.
Nap Föld légkörbe áramlása
Során s Földből való kiáramlás
Következtében gőzök keletkeznek.
Ezek a mikrokozmikus világ
A vers olyan, mint az ima,
sikerül megnyugtatnia,
igeként hatol lelkembe,
érzem jártamban, keltemben.
Hiszek a reményben, mely az életet táplálja,
Hiszek az imában, mely az utat megtalálja.
Hiszem, hogy létezel, és nem tűntél el végleg,
Hiszem, hogy most is figyelsz, ezért sosem félek.
Csak vágtat a lélek és nézi az erdőt,
hol megsemmisül sok fénysugár,
így üzen a légnek, küld ezer kis szellőt,
ideje lenne menni már.
Isten az embert önmagához
Hasonlóvá teremtette.
Csodálatos szeretetével,
Magába foglaló erejével.
Sötétségből a fény felé... majd onnan...
Hosszú utazásra indultam egykoron,
Kalandos utazással közeledtem célomhoz.
Viharvert hajómon rengeteg kár keletkezett,
Látom már célom, közel a győzelem!
Egy csendes nap, az
Olyan, mint halkan, békén
Csordogáló víz,
Felejtve árvíz, vihar,
Mindent felégető tűz.
Lelkemen foltokat hagy a Pokol füstje,
Bár én már nem férek be a nagy üstbe.
Sokan voltak előttem a sorban,
Én csak vártam, nem tolakodtam.