Lélek
Az egész évemben madárként vagy jelen,
te kibontod szárnyaid egy ágon ülve,
tengerkék égen csónakázol szüntelen,
végtelen szabadságban megsemmisülve.
A szeretet ösvényén
Elfojtott könnyek közt bátran lépkedem,
hófehér ágyadnál fogom még kezed,
vágyakozva megrekedt gyermeki, szeretet,
remegő lábakkal, éltess még életet!
Szerelmes szívem kergeti szívedet,
magányomban fogom meg gyenge kezedet...
Érzed, Kedvesem, mennyire szeretlek?
Ne hagy el engem, csak arra kérlek,
szoríts még egyszer, hogy tudjam, érzed!
Hűvös lábnyomodba
lépve álmodom ma
a bús reggelt szépnek.
Bennem tüzek égnek.
Tudod, még annyi mindent mondanék neked,
és még olyan sok mindent suttogna a szám.
Te hallgathatnád sűrű szívverésemet,
hogyan virágzik ki életem tavaszán.
Mi a fontosabb, én vagy a történet?
A fogaskerekek körbeértek.
Nehéz és talán elmozdíthatatlan
ez a kötés, feloldhatatlan.
Zuhanok nem aggódva, magam alatt állok,
rajtam nem fog ki balsors, sem egy vizesárok.
Tóba süllyedek, de kiemelkedem onnan,
nem fulladok meg életemben, bánatomban.
Vajon látsz-e az álarcok mögött,
Melyeket e két lélekre emberek aggattak?
Látod-e lényem önvalóját?
Látod-e magadat?
Megérti-e vajon egyszer valaki,
mi dúl a zavaros lélekben,
s megpróbálja-e kibogozni
a gordiuszi csomót
ott bent?
Az utolsó pillanat
Úttalan utakon járunk szüntelen,
megannyi megharcolt nehéz küzdelem
kudarcaiból erőt merítve továbbléphetünk,
végül egyetlen pillanatban elillan életünk.
Rút csövek között kedves arc,
derengő léte, hogy álmot vigyen,
homlokán elsimul a ránc,
a fájdalom már hó alatt pihen.
Kész a forma, az Úrnak már nincs dolga velem,
szarkofágba zárványult a semmim és a mindenem.
Megjött a tél, ablakon nézem, milyen csodája,
elvarázsol a hideg évszak előszobája.
Fehér az utca, sűrűn borítja hótakaró,
didergő lelkek sikolya csendben, szívfacsaró.