Lélek
Magányos a lelkem,
nem ért meg senki sem.
A szemeim csordultig vannak könnyekkel,
melyek eláztatják testemet.
Szemem előtt az élet filmje pereg,
néző is vagyok, és alkotó,
a feledés fátyla most áttetszőn lebeg,
egymagam vagyok a millió.
Tán köd borult reám...?
- nem érzem ihlet dallamát,
nincs késztető, mi a szavakat felém hajtaná.
Olyan, akár viharváráskor... néma a csend,
égi csatornám megszűnt... Lehet, elfeledett?
Éjféli randevú
Egy hűvös kis szobában fekszem...
s még nem tudom, mit hoz a holnap,
csodás boldogságát élem, vagy
már szentelt víz mossa arcomat.
Az év új, az arc a régi.
S régiek a karcok.
Ködbe burkolózik e táj,
a szívembe beköszöntött a szomorúság.
Elragad egy árny,
és nincsen többé áldomás.
Hazám ez a hely, mely hív és vár,
nem kell több, fogd meg a kezem, velem járj!
Tisztaság és boldogság a napsütés alatt,
várlak haza, kicsi alak.
Nem tudok írni.
A szavak belém fagytak, ragadtak.
Pennámat megfogni se tudom, nem merem.
Nem szabad, a harag marad s mar belülről.
Elvesztem.
Halott virág,
Kopár síkság
Újat nem vár,
Kietlen már.
Szeretetünnep,
örömkarácsony,
csillogó díszek
az örökzöld ágon,
fenyőillat, fahéj
tölti be a szobát,
angyalok éneke
a csendes éjszakát.
A Karácsony a szeretet ünnepe,
mely minden embert éltet...
Zöld fák ölelésében hullámzik a tó,
Az Ég megmutatja, lelkednek mi való.
Aranylik a víz a napfényben,
Higgy hát a természet erejében.
Kételyek közt őrlődő létemben
Mellém sodort a süllyedő élted,
Mélyre hatolva hozzám szegezett,
Fogantatásában végítélet.