Lélek
- Te mit szólnál,
ha rád önteném élhetetlen keservemet?
Ha szívbéli, nagy nyomoromról
írnám csak a versemet?
Aki megszületik,
vállalja a halált is.
Mégis, mi ez a rettegés,
ami mindig utolér?
Forr a szív a rideg éjben,
Az igaz a szélben meg nem rezzen!
Áll, csak áll tettre készen!
Séták
Boldogan sétálsz most azzal,
Aki nemrég váratlanul
Szeretlek szót küldött neked,
Mely hat lelkedre is talán?
Ha nem ismersz sötétet,
Látod-e a fényt?
Ha nem tör meg az élet,
Ismersz-e reményt?
E tavaszon nem így képzeltük el létünk,
változott a világ, sokan szomorkodnak,
sokan még élünk.
Az utolsó, ártatlan, őszinte, igaz évem
még egykor tán gyermekként éltem.
Azóta megváltozott kicsit ez a világ,
vagy én lettem keserűbb? Nahát.
Ha már nem leszek,
csak egy emlék az időben
egy kapszulába zárva,
akkor már ne keress,
de ott leszek majd
minden égi szivárványban,
ott leszek a felhők
kócos mosolyában...
Csend ül a szívemen, mosolyom végtelen,
benne a vágyam, és benne a szerelem.
Örökkön keresem, mi egykor elveszett,
emésztnek lángok, és emészt a szeretet.
Lélek elhagyva a testet,
űrutazásba kezdett.
Hullámokban emelkedve,
még tartja a Föld légköre.
Születésnapomra...
Huszonhat éves lettem én
meglepetés lenne e költemény
el-
árulom.
Ha kimarad a
Szív a teremtésedből,
Tönkremegy minden,
Az ész hiába akar,
Törekvése hasztalan.
Semmiből jövök, és odatart utam.
Felállnék, továbbmennék, de hogyan?
Ó, mondd, még meddig kell szenvednem, Uram?
Hisz a boldogság már itt van. Ugyan
Benned van az Isten, benned van a minden,
szívzuhatagban trónolsz temérdek kincsen.
Szíved a központ, megérzéseid tudás,
teremtő erőd szőttes, átokra áldás.
Már megint egyedül vagyok,
Úgy érzem, összeroskadok,
Nem engedhetem meg magamnak, hogy sírjak,
Hisz mások sokkal nagyobb harcot vívnak.