Lélek
Betű betű után szavakon szédelegtem mennyi sérelem között...
Derű kerül kupám helyébe, megérte?
Hogy ki vagyok én?
Talán csak egy skizofrén.
Nem tudom tökéletesen,
ám két lélek lakik testemben.
Van az a tér és idő, ahol már nincs több szó,
csak kiszáradó vizekben süllyedő hajó.
Rád vár a múló idő, a perceket szedő,
betakar a tenger, mint sötétlő szemfedő.
Sikolts, lélek, ne fojtson meg torkodon a szó,
nem vagy a földünkön más, csak egy átutazó.
Meghall a világ, hangod dörren a sötétben,
kuporodj le kicsit az éjszaka ölében.
Öledbe, ha bújok... lesütöm szemem,
mint holdezüst selymén nyújtózó csillagok,
mézédes illatok, képek úsznak velem -
az éj méla csendje Tejúton andalog...
Robogok a mélybe,
nem láthat meg senki sem.
Egyedül a világ ellen,
most már mindent értek.
Kértem
Édes, fekete méreg járja át a lelkem,
kértem.
Kezdetben csábító ábránd volt csupán,
elhessegettem.
Lelked épp kötélen egyensúlyozik
a téboly felett,
s közben az élet cibálja...
Minden csepp egy emlék,
jelentése szemen fénylik,
lelken, szíven fut végig,
bennük sok vendég.
A betegség ott
Támad, hol gyengének hisz,
A testben, véli,
Hiába kész a lélek...
Lelkem és szívem szorítja valami,
Fuldoklok,
Szavakká képtelenség formálni,
Mi bent dúl reménytelen.
Összességem
Benned a lényeg a sok, apró részlet.
A kéz kezet talál,
A szív szívre talál,
A szeretet szeretetre,
A fény fénylő életre
A pelyhét dobja fehérlő kertben a nyárfa,
nem tudni, mi jöhet még kerek e világra.
Az életünk fája alatt harsog a balta,
a rozsdás éveinket is szerteszabdalta.
Kevés egy óra, az ember elégedetlen,
nem elég a hatvan perc az ál-szeretetben...
Miért gondolkodik mindenki hatvanegyben?
Szeretek minden lélegzetvételt, életed sok apró,
puha-meleg jelét, ahogy kisiklik mellkasodból
a levegő, és reszketve szájon csókol a pára.