Lélek
A pelyhét dobja fehérlő kertben a nyárfa,
nem tudni, mi jöhet még kerek e világra.
Az életünk fája alatt harsog a balta,
a rozsdás éveinket is szerteszabdalta.
Kevés egy óra, az ember elégedetlen,
nem elég a hatvan perc az ál-szeretetben...
Miért gondolkodik mindenki hatvanegyben?
Szeretek minden lélegzetvételt, életed sok apró,
puha-meleg jelét, ahogy kisiklik mellkasodból
a levegő, és reszketve szájon csókol a pára.
Algoritmus a szívem, egy integrált áramkör,
amit sosem érthetsz meg, ha nem érzékelsz belém.
Lelkemen dezoxiribonukleinsavat old és tör
a kovalens kötés ízű képekbe szőtt remény.
Ágyad szélén ülök, napok óta nézlek.
Életedről már csak kezeid mesélnek.
Rég nem beszélsz...
Csended útján elköszön a lélek.
Ordítás, fájdalom, fogcsikorgatás,
egy oroszlán hajol a fellegeken át.
Két sötét alagút -
mindkettő végén
széles terekből szűrődik a fény.
Vegyszerszagú függöny lebben.
A lélek káoszában
ki az, ki békét hoz,
ki az, ki rendet tesz,
ki az, kit érdekel
mi tébolyít meg?
Lelke sötét, mély börtönébe zárva,
a halovány fényt, mi fent csillan reményként,
csak alulról lesve üldözi, a szabadságot várva.
Haragos, tébolyult lidérc,
ki bezárta,
kínozza s fojtja,
elemészti teljesen,
folyton csak darabjaira hullik csendesen.
Tegnap este még oly szép volt:
fénylettek az ezüstcsillagok,
kacarászott a telihold,
virág ontotta az illatot.
Hátamon fekszem, szemem csukva,
Magamba mélyedve készülök az útra.
Zene indul, felveszem az ütemet,
Légzésem oly szapora, hogy az már rettenet.
Lélektalálkozás
Megtaláltál, és Én megtaláltalak,
elégtünk ketten egyetlen perc alatt.
Röpke kapcsolat, mennyország és pokol,
lélektalálkozás, mely mindent rombol.
Szerelmünk ritmusára
rándul össze a testem,
ringatod önfeledten.
Magányos kis csillag bolyong az égen,
egyre keresi boldogsága útját.
Merre menjen, hogy végre célba érjen?
Nem tudja még, mi feledtetné búját.