Látomás
Ma láttam az oktalan vak gyűlöletnek arcát:
Tekintete lángolt és szája mocskot fröcsögött.
Északi égbolt,
Földi félhomály -
Szürkület van,
S egy újabb látomás.
Templomban áhítat csendje,
Piciny leányka vár keresztelésére.
E bájos tündérnek Júlia a neve,
Papi szertartások elkezdődnek vele.
Fogynak már a mérföldkövek utamon.
Lihegve megállok, - kalapál a szív -
A fákban csendes nyugalmat találok,
S az útszéli mély árok magához hív.
Testben távol vagy, kedvesem,
De lelkem érzi lelkedet,
Így a távolság eltűnik...
Rég láttalak, kedvesem,
Hiányodtól sokat szenvedek!
Olykor magam elé révedek,
Lám, rád talál a képzelet.
Szívem közepében
Életre kel lényed,
Így jelensz meg előttem,
Mitől oly boldog létem!
Alkony borul már a tájra,
vízbe merül most a Nap;
rámosolyog a halászra,
szétnéz a hínár alatt...
Kapuk nyíltak hajnalban lelkemben,
a valóságon álmomban átléptem.
Szemem zárva, kinyitni nem mertem,
féltem, álmom elillan, ellebben.
A mosoly válaszfalán
a kővé dermedt szívem áll,
melyet talán
nem rejt véka alá
a gyűlölet és a láz.
Lángra lobbantottál,
hogy táncot járj fényemben,
puha talpad parazsamon tipor,
s kísértés követi minden léptedet.
Kitörtek medrükből az utak.
Fekete aszfaltjuk egyre duzzadva,
dübörögve hömpölygött.
Áramszedőiket tarkójukra téve,
megadóan síneikre térdeltek a villamosok.
Volt egy álmom,
ülök a párkányon, fázom.
Sehol senki a láthatáron,
ki átkarolna hideg éjszakákon.
Sötét fellegekbe zuhan az ég kékje,
hogy az égi áldást dézsaszámra mérje.