Látomás
El innen máshová,
ez itt a Halál!
Szólít és csak vár.
Nem is keres, de mégis megtalál.
Kátyja sírján a tavaszi nap
Csendben elmereng,
Kátyja élt és meghalt,
Hiánya békés szonett egy hajnalon.
Ma láttam az oktalan vak gyűlöletnek arcát:
Tekintete lángolt és szája mocskot fröcsögött.
Fogynak már a mérföldkövek utamon.
Lihegve megállok, - kalapál a szív -
A fákban csendes nyugalmat találok,
S az útszéli mély árok magához hív.
Mályvacukor-égen
alázatos csendből,
felhőlélegzetű
ambrózia cseppből
még szikrázik bennünk
az emlékezet és olykor dorombol:
meleg kályha;
zűrzavarok egymásutánja.
szögletes percek, elkopott lélegzetek,
homlokráncok: felnőtt sorsgyomok,
az arc peronjain elütött gyerekkor,
amin esendőségünk titka átdobog,
csellengünk észrevétlen az erekig,
hol a ma-kőkorszak csaló, sarlatán.
senectus insanabilis morbus est
A piszok fél, és dödög serényen
A pléd glazúrján át, szegény.
A piszok vádlón néz, hősi félszben,
És rettegés ül két szemén.
Pokolmáglyák lobbanásában égig égek,
tótágast állók roncsán riadva rettenek....
Imbolyog, elzsibbadt minden idegsejtem.
Imponál pásztázó íriszének fénye,
kóvályog a fejem - pillantásba vesztem,
bűvkörébe ejtett varázslatos lénye.
Oly korban élek, hol már szégyen a tisztesség,
hogy a kétkezi munkáról már szó se essék.
Oly korban élek, hol azt tanítják oly sokan:
miként kell hazugságban élni, otthonosan.
Egy árnyék táncol a falamon.
Fény szülte, testetlen nőalak;
kopott lelkem szüleménye Ő,
akár e málladozó falak.
Szürke, álmos a hajnal,
kárörvendnek a varjak,
a horizonton még tétova
a küzdelmes holnap.