Lát
Ég a gyertya lángja éberen,
Pár kósza gondolat suhan át az éteren,
Te és én is egyek, de vajon igazán,
Hol tört ketté minden?
Ha kijártunk
Minden tévutat,
Akkor rájövünk,
Vissza kell térjünk sajátunkra.
Állok némán, rád gondolva,
fejemet lassan félrefordítva,
nem akarom látni,
hogy mást fogsz karolni.
A lét, ha még a vészt tekint vigyázni,
az ég felé imé kezét kitárom.
Most még láthatom.
De átkozott e világ,
mert így kell, hogy éljem,
hogy láthatom a virágokat,
de le nem téphetem.
Egyet sem.
Picinyke ékszer: kristálygolyó,
Rengeteg emlék, mint egy folyó...
Hullámzó habja visszacsap
S ránk omlik, akár a zuhatag.
Hullámok hátán sodró sejtelmes karavellán állok,
A végtelen távlatába látok én, s a vágyak lágyan járnak át...