Kötelék
Fura egy világban élünk
Kezünket szalag köti máshoz
Mégis van hogy elengedjük
Vajon még felvehetem? Hányszor?
Ragyogóan, csillogva, díszesen
állunk most itt kéz a kézben
szerelmesen,
sorsunk egymásra lelt végleg.
Kidobtad a papírt, mit neked hajtogattam,
pedig szép idézettel neked tartogattam.
Mikor a szemedbe néztem, önmagam láttam,
én könnyen szerettem, te csak törd magad bátran.
...Szívünk beszív, aztán pumpál, úgy is mondjuk, dobban,
a munkája, ha figyeled, nem marad titokban.
Lehet-e veled álmot meglátni,
csendes csillagok alatt, kint fázni,
bariton képeket szavakba festni,
lehet-e veled magamba lesni?
Azt álmodom éjjel, hogy körbeér a karod,
hasad szuszogása a derekamba karol,
s hallom, hogy miként lép REM-be az álmod,
ha megrezzensz, tudom, ölelésem várod.
A tussal írt könyvet lapozom,
És nézem, keresem, kutatom
Megsárgult, ősrégi lapokon
Felmenőim nevét,
Szülőhelyét.
És jöttem.
A kötelékek meglazultak.
Két kézzel engedted el
az ernyedt múltat.
Nézlek, mint egész életem legszentebb
gyönyörűségét... hiszen az vagy, fiam.
Születésed csodájától megremeg
térdem ma is. Oly sokat adsz! Hogy írjam
szavakkal azt, mit szív simít a szívre?
Almás bíborral pozsgál a virradat,
korai az óra. Az ablakból nézem,
a csillagragyogás, mint múló pillanat
tűnik el, de magamban örököd érzem,
anyám. Szinte látom ma is kezeid
szorgalmát a konyhán, kertben, szemeid
Földbarna puhaságát elviszi az ősz,
érzem, a ködpöfékes téltől elillan,
leheletétől hajam csupa páraszösz.
Estté hal a fény, látom, még meg-megcsillan
Tűzbe ért a cigarettaszál
- Így kezdődött kapcsolatunk,
mi hol kaland volt, hol barátság,
és egyre csak fogy és fogy a hamu.
Éjszaka csendjét terítem Rád takarónak,
ráhímzek holdat és hunyorgó csillagokat.
Altatónak hallgathatod a tücsökzenét,
bizony a nap már rég lehunyta fényes szemét.