Korrajz
letűnnek, úgy mint a Nap nyugaton.
"nincs veszve semmi", magad nyugtatod
azt a rakoncátlan magányos lényt,
ki két pofára nyeli el a fényt.
téliszalámit rágcsál most a fagy.
majd leolvad arcomról a mosoly.
figyel a bagoly, hogy neszez, ni, rajt
papírágyon az egér, mint fogoly.
Tisztelt Vezér-úr, Fene-ség, vagy micsoda!
Mi lenne, ha fellátogatnék magához oda?
EGY VÉN MARHA EMLÉKEI
Szétfolyt a bor a kancsóból:
füle s oldala is csorba.
Belesüllyedt e vénember
az örök földi nyomorba.
Talán vantalannak kellene lenned,
hogy ráébredj, a szíved a kincsed.
Mit birtokolsz, az birtokba vesz,
a matéria civilizációs bilincsed.
Gyűlölöm ezt a hazug világot,
hol ember embernek farkasa.
Ahol azt, ki éleszt virágot,
halálra tapossa testvér nyoma.
csak kilencig, majd tízig légy szíves,
pedig én nem is csináltam semmit sem.
mialatt mindenki más lét kincse,
s később végül ugyanaz lesz: ennyit nem.
Van apám és van anyám,
Van istenem, van hazám,
Nincsen bölcsőm, szemfedőm,
Nincsen csókom, szeretőm.
kirakatokban panoráma élet
kiposztolt, színlelt, görbe kis mosolyok
like-okban mért remegő önérzet
dzsentrik mulatnak a netes porondon
...összeesküdött ellenem a magány
s mint aki nem várt csomagot bontogat
keresem mélyen, magamban a hibát
Fullasztó kocsmában felvizezett sörrel
bánatomat oltom, unalmas közönnyel.
Jobban szeretnék a boldogságra inni,
csak nem tudok én már senkinek sem hinni.
Már a saját árnyékomat üldözöm
Reményvesztettként, kit mókuskerékbe löktek,
Rám téve a fojtogató nyakörvet,
Ami minden reggel a tükörben üdvözöl.
Avagy, kinek nem blúza, ne vegye magára...
...És nem szeretlek téged, csak megjátszom magam.
Legyen sok-sok pénzed, s én vezetlek az orrodnál,
Új cipőért cserébe a képünket is posztolnám.
Oly korban élünk, mikor több ház épül, mégis kisebbek a családok,
Növekszik a kényelem, de nincs időnk, és kihaltak az igaz barátok.
Gondolataiba mélyed,
Mint a vízparti bánatos.
Hosszú haja földbe téved,
Emlékeid mind sárba fojtsd.