Költemény
Írj, olyan egyszerű,
szíved mélyén a gondolat,
ne hagyd elrepülni az időt...
az időt s az álmodat!
Mélyen barázdált árkot ás testemen az idő,
a lenyugvó nap szárítja, öntözi a májusi eső.
Az ész kószál... a szív sem pihen,
mindenki fut, rohan, siet.
Lennék én mozdulatlan marionett,
neked fogalmazott magasztos szonett,
rejtett csendedben én volnék a lárma,
reggeli napsugár, mi körüljárna.
A szerelem főnixmadár -
sejtperzselő, halk dobbanás,
hamvainkból újjáéledt,
folyton izzó, édes parázs...
Huszonhat éves lettem én -
Meglepetés e költemény:
Remek
Vétek.
Dúltak szörnyű háborúk,
szólt sok idegen ágyú,
s jött ezerkilencszázötvenhat,
és ez még csak egy évszázad.
Remény és Szerelem,
Szerény és levelem.
Szavakat terelem,
Épp ezért szeretem!
Nézem milyen gyönyörű az égboltozat,
Számolom, nézem a szép csillagokat.
Könnycsepp keletkezik a szememben,
Kérdem: miért nem vagy itt a közelemben?
"Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?"
Uralkodjon a kénye-kedve,
mint aki lelkét eladta?
Lángoló valóság, árnyék,
égből érkező angyali ajándék,
vagy csak egy egyszerű szójáték?
Ó, lelkeknek ínyenc táplálék!
A mi dalunk nem lágy altató.
A mi dalunk nem diszkótöltelék.
A mi dalunk halkan nyugtató.
A mi dalunk tiszta költemény.
Haiku?
Van más verselés,
Nem is olyan túl magas,
Ez is költemény.
Hol az Ég és Föld összeér -
ott tanyázom.
Körülöttem költemény, és
minden álom.
Nem vagyok poeta natus, sem poeta ductus,
nem születtem így, s nincs is jártasságom.
De értelemnek érzem, így kell tennem,
hogy akár feltörekvően is írjak a népnek.
Kimerülten ülök elé,
négy év óta sokadszor;
computerem tűri rendem,
s rám mered a monitor.