Kívánság
Éjjel, ha felnézünk a bársony égre,
Nevetve hajolnak ránk a csillagok,
Fénykarjaikkal szelíden becéznek,
S közelben szállnak az őrzőangyalok.
XXIX
Nem tudom, végre van-e értelme
Ennek a pár hirtelen jött sornak,
Vagy úgy az egész kósza életnek,
De talán lehet ez egy új korszak,
Miben hullámozva, de partot ér
Lelkemnek e kicsiny kívánsága,
S nem merül el, mint ahogy sok-sok év...
Add meg Uram, amit kérek!
Nem csodákat, nem meséket,
csak annyit tégy, `mire kérlek...
Szerelmes csillagok,
Látjátok, itt vagyok.
Alattatok állok,
Dühös szavakat kiáltok!
Az erdőben esteledett,
Jankó is elcsendesedett,
két kezét imára fogta,
ahogy minden este szokta,
imájában azt kívánta,
teljesüljön az a vágya,
hogy reggel, mikor felébred,
nem hisz a saját a szemének...
Adott az élet valamit
valamiért, valamit (mit?),
mézédeset, túl keveset.
Nem hiszem! Csak ennyi lehet?
2. rész
Május harmadikán üljük Irma napját,
adjuk meg hát neki rendesen a módját.
Szép virágcsokorral köszöntsük fel őket,
úgy alapozzuk meg a boldog jövőnket.
Hagyjuk hátra, ha volt, haragunkat,
békével a lelkünk sokkal boldogabb.
Bajunkban őszinte barátra találjunk,
könnyebb legyen elviselni fájdalmunk!
Jó szívvel forduljunk a rászorulókhoz,
nem tudhatjuk, ki milyen terhet hordoz.
Fáradt fűz ölel magányosan,
Szél sem suttog magában,
Halk fészkelődés, apró rezzenés,
Nádas közt kis neszelés.
Asztalokon fazék lencse,
Kísérjen el a szerencse -
Ami rossz volt, elillanjon,
Derű soha el ne hagyjon!
Fénnyel táncol az ég,
Nem búcsúztat még,
Most is szépet remél,
Hogy holnap újra felkél.
Tündérkéim, repkedjetek,
szépítsétek meg a teret,
javítsátok meg a házam,
többi munka ma még várhat.
Én néha csak úgy lennék,
A világ végére mennék,
Hogy ott csendben leülve
A semmi hatalmán merengjek.