Kín
Kíntól gyönyörködtetsz,
Testem testedhez tapad
a vágy belém nyilall
ha ölelsz;
befejezetlen tipródom
lélegz(et)em, elfojtom
s csak várok;
a halál táncba hív...
Csend! Halkuló élet.
Süketítő szívdobbanás.
Fáj! Szemembe fényed
barázdákat ás.
Én nem vágytam szeretni Téged
Sem titokban epekedni Érted
Én nem akartam álmatlan éjszakákat
Sem álmodni forró csókcsatákat
A fájdalomtól üvölteni tudnék,
ha a hang nem szakadt volna bent.
Ha a méregként felszívódott kétség
nem fojtogatná némán odalent.
Mi ez a nyomás a mellkasomban,
Maró érzés a zsigereimben?
Ez a hiányod
hogy nem vagy mellettem.
Harc mögötti álmok letépett szárnyán
zuhanva merül magába a kín.
Szólongat a sötétség
Mélyül a fájdalom
Rámnéz a reménység:
Szemében szánalom.
Végül semmit se mond
csak tovább szövi
az elejtett félmondatot
nem töri meg döbbenete csendjét...
Hűvös, őszi este minden békés, csendes.
Öregedő szellő úr, alig-alig lengedez.
A lemenő nap se fiatal már, vörösek a ráncai,
Kopott szemei különösen kacsintanak,
Vásott felhő testvérei borúsan hunyorgatnak.
Bennem vannak? Vagy bennük vagyok?
Nehéz ezt most eldönteni.
Bennük vagyok? Vagy bennem vannak?
Össze is lehet keverni.