Képzelet
Hagyott el már barátom,
Hagytam is már el,
Lyukas folt a kabáton,
Kérek még egy üveggel.
az öledben
Képzeletben puha pléden
fejem öledbe hajtom.
Sétahajó úszik
a vízen lefelé,
Visegrádon vagyok
útban hazafelé.
Elveszett,
s nem lelem,
és lassan elemészt ez.
Elveszett.
Gyermeki szemedben önmagamat látom,
Ifjú szívedben még a csillagok élnek.
Hova tűnik, mi egykor még lángolt,
Mi oltja ki lelkünkben a szépet?
Lehoznám neked lámpának
A Napot, a csillagokat.
Lehoznám neked a Tejutat,
Hogy legyen mivel megtöltsd pocakodat.
Egy könyvből, egészen pontosan az egyik oldalából
téptem ki ezt a rágós gondolatot, ez fürkészi
kegyetlenül a szavaimat. Olykor a nyelvem is felhasad...
A hold pompázik égen,
Ballagok gondolataimba merülve,
Gyönyörű fény az éjben,
Megyek előre csillogásába megsüketülve.
Történt Krisztus után kétezer-ötszázban,
egy távoli bolygón Mikulásra vártam.
Nagy, fúziós szánja teret hajlította.
Ismert planétákat végigjárta sorban.
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
Valahol a hatvanas éveknek elején
két kisgyermek élte az életét elszántan, őszintén.
Feltétel nélkül szerettek, olykor veszekedtek,
mégis a Teremtő adta boldogságban éltek.
Játékuk volt erdő-mező, kicsiny patak,
vágtató szél, esőcseppek és szétszórt vasak.
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
Valami szépet szeretnék átadni,
Egy pillanatra téged láttatni,
Hogy arcodon mosolyt lássak,
Hogy egy kis boldogságot hozzak,
Hogy tied legyen csak e pillanat,
Építek hidat egy gondolat alatt.
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
Arra lettem figyelmes,
büdös banya, ne kergess!
No, ez nekem rejtelmes,
ez a gyerek értelmes,
nem beszél így senkivel,
mi történhetett, amivel,
ennyire magából kikelt?
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
Látok fényeket, vonzanak,
víz cseppjeiben játszanak.
Tiszta forrást, égből jövőt,
erdő mélyére beköszönőt.