Kedves
Vörös rózsa, a szerelem virága,
illatozzál kedvesem házában.
Szirmod hulljon a lába elébe,
hadd sétálgasson rajta kedvére.
Kikelet, kikelet, mily kellem,
Ragyog rám a nap, repdes lelkem.
Szívemben szeretet, szerelem,
Kívánom, kedvelem, kell nekem!
Tudom, hogy kis szobám falához
Döntenél, és erősen meg is alázol,
Ha azt akarom.
Könnyeimmel vetekszem, úgy hiányzol.
Ajkaim csókodért égnek, úgy hiányzol.
Bármit megtennék, hogy megkapjam őket,
Bár megszökni innét hatalmas vétek,
Lehet, így többet kapnék belőled.
Szerelem
vágyat kelt a mozdulat
titok ül a szádon
hozzám bújt a pillanat
karjaimba zárom
Esik eső,
jaj, már régen eseget,
ajj, sokáig voltam én a kedvesed...
Kedves Szerelem,
levelem nézd el nekem,
nem méltó ez az érzés írásra,
de talán célt talál, s nincs hiába.
A naiva (Tolnay Klári emlékvers)
Áttetsző kislány-mosolyod mögött élt a nő.
Aranyló szárnyon eresztett szélnek Mohora.
Bűnös világban áldás kísért, míg röppenő
tiszta életed izzó gyötrelme: muzsika.
Kérlek, szeressétek a gyermeket,
ha könnytől maszatos arcát látod,
mosolyogj rá, ne menj el mellette,
csitítsd, űzd el a szomorúságot.
És ott állt a kedves...
Törékenyen, félszegen.
Rozsdabarna haját
Fonta a szél csendesen.
Hallhatjuk hangját - "nyitni kék" - cinegemadárnak,
dalával udvarolgat a delelő nap fénylő sugarának,
ma csepegő eresszel köszöntötte a hajnal, a kikelet,
s máris pompás fészket, a fészekbe társat keresett.
Lucsok lepi a tavaszt váró tájat,
Néhol kukucskál egy-egy őszi levél,
Az évszakok közti szokott rend várat,
Ám a madárdal kikeletről mesél.
Bármikor, kedves,
ajtót nyitok neked.
Jössz vagy mész,
döntsd el, és kész.
Egyszer csak így szóltam,
mert ki kellett mondjam:
Ó, Istenem, annyira imádom,
felrúgnám érte az egész világom!
Megtépázott szívvel jártam a világot,
életem alkonyán leltem boldogságot.
Sötét, zord fellegek uralták az eget,
villámként jött felém ragyogó kikelet.