Kárhozat
A világhajnal szült teremtésnek
e földre, fényfáklyának éjidők
asztalára, ember! Nem temetésnek.
De mélyed árnyékvulkán, mely kitört,
seblavinát zúgatsz tettek hegyéről,
botlásaidban felhasadt az alvilág,
ma gondoskodsz Lucifernek az ebédről.
A végítélet
Tudod, milyen alázatban élni?
Minden rosszért felelősnek lenni?
Bolondok közt tengődni
A pokol martaléka
Hogy segíthetnék rajtad,
Ha a fájdalmat te akartad?
Hogy állhatnék melletted, mikor
Szemlátomást elment a józan eszed?
Legyen pokolból
úrrá a kárhozat,
duzzadjon testes
vágytól az áldozat.
Aranyló búzatábla most az este,
csak néhol pirul el a láthatár arca,
de a messzeségből már árnyak lesnek.
Nyakig járt az ingoványban,
perzselődött ártó lángban.
Korom száradt szívfényére.
Kakukként szállt más fészkére.