Kapcsolat
Egymás szemében látják a jövőt,
egy(más) tettében az elköszönőt...
Szeretet - gyűlölet,
Fájdalmas bűvölet,
Könny szökik szemekből,
Nyál szökik szájakból...
Veled álmodtam éjjel, hogy hófehérben érkeztél.
Nyers, kimért és rideg voltál... engem sem kíméltél.
De bezárult az ajtó, és csak ketten maradtunk.
Karjaink úgy fonták át egymást, mint szívünk a világot.
A szerelem párolog,
Csak fűtsünk rá pár fokot!
A gondolat andalog,
Adjunk hát rá okot!
Elérkezett, mitől kissé tartottam,
a keserű tél, melytől óvakodtam.
A kellemes meleg átfordult, hideg,
és gyönyörű nyárból lett tél, mely rideg.
Várlak.
Ülök a némaságban
A foszladozó éjszakában.
Zavarnám már a sötétséget
Életeddel kezdtem el élni én is.
De hogy miért mondom ezt? Miért is?
Szemedben az éj ragyogott,
S benne láttam minden csillagot.
Fejét veszti a Nap, sír a Hold érte.
Áldozatot hoztak értem és érted.
Ne hagyjuk a csillagokat egyedül ragyogni,
Hisz elfelejtjük egyhamar egymást szeretni.
Apró tavacskaként indultál,
Csak néztelek, és egyedül magamat láttam felszíned tükrében.
Volt, hogy eső voltál,
Először lágyan cseperegtél, majd zivatarrá váltál és zúgó viharként tomboltál
különös érzéseket hagyva magad után:
szépséges fájdalmat,
fájdalmas reménységet.
Találsz egy olyan
Lényt,
Akit jónak találsz
Még,
AzTán eltelik pár
Hét,
Kiderül, mennyire
Szép!
Nem tudom, ki lettél,
Régen itt voltál, most eltűntél,
Fáj, nem is tudod, hogyan fáj,
Ez a folytonos, értelmetlen viszály.
Előttem egy fenséges doboz,
Kibontva ezer meg ezer darab.
Mely együtt egy óriási képet ad!
Sok kicsi alkotóelem rejlik benne,
Egy atom csak egy helyre megy be!
Csatába indult megint
a balga szív meg az ész,
beleremeg minden sejt,
mígnem a test elenyész.
Távolból sikoltó
Ködtömegek fénye
Úszik. Világkioltó
Szerepének vége.
Ujjaimmal megérintem selymes bőröd lágyan,
S szárnyra kel az öledbe burkolózott vágyam...