Kaland
A szív nem téved, tudja, mit keres,
De a vágy sokszor ábrándokat les,
A józan ész már rég kispadon ül,
Mert a lélekben túl nagy az űr.
ködsipkámon csillámló bojt
fehér pelyhekből horgolt...
Elővettem a kis fekete noteszt,
És csak a címet írtam fel rá.
Vártam, hogy jöjjenek a szavak. Nem jöttek.
Limoncello di Sorrento: félig sem volt már.
Tapasztalni jöttem
erre a világra...
akár a kék egét... szeretve, csodálva,
csábítóan hat reám e varázslatos tér,
nincsenek korlátok, mint a föld színén.
A szerelmet nem lehet elrontani
- mondják sokan,
S mint rózsaszirmok, esünk
magasztosan.
Porlepte polcok közt barangolva
letűnt korok költőinek avítt
műveit kutatni némaságtól kongó
antikváriumokban, míg
odakint zúg a forgatag...
Fáradtan ül a vándor
A világtól igen távol
Régi, volt reményekkel,
Hazugság fojtja mind el.
Sok kincset rejt, mely nem fénylik,
Sok rosszat is, mely tán megrémít,
De miként tesz szolgálatot a nemes,
Attól függ, benne az ember mit keres.
Volt egyszer egy kis papucs,
bojt is volt a fején,
túljutott már réges-rég
az élete delén.
Belső-Mongólia Tomortei városában,
Góbi sivatag szegényes peremvárosában
indultunk Dzsingisz kán fala megtekintésére,
madarászás mellett kultúra mibenlétére...
Letűnt világ pusztulásakor
Szemek nyílnak mindenhol,
Nem késő ez ébredés,
Bátorság most oly kevés.
Hívott az élet, hát útra
keltem: kihajóztam a dagállyal
kalandot keresni messzi tengeren -
de nem számoltam a vitorlákkal.
Ülök, s az unalom csendjét hallgatom.
A szürke hétköznapok bezárják tudatom,
s érezni vélem, ahogy elpusztul
sok gondolatom -
a vakságnak esnek áldozatul.
Autópálya késő esti zaja,
Olcsó kávé csalogató illata,
Pihenőhelyek élénk neonfénye,
S a telehold ezüstös büszkesége.
Hajh, XXI. század!
Kipusztulnék belőled,
mert benned élni gyalázat.