Jégszív
A jégszív megolvad,
izgatottan ver,
mosolyra a kék ég
örömöt lehel.
Mindennek és mindenkinek megadatik a boldogság...
De ha veszélybe kerül az, ami az övé, akkor küzd.
Keményen, mint a jég,
és kitartóan, mint a hajnali fagy.
Egy estém emléke
Ott akarok lenni, ahol kezdődsz,
Érezni az utolsó szívverésed.
Miután már nem jössz,
Sírni a fákkal,
Vajon hol maradsz,
Sodródni az árral,
De Te ott ragadsz:
A gondolatban, a szóban, a tettben.
A szívem bezárva, már csak egy jégdarab,
nem kell félnem attól, hogy valaha meghasad.
Lángok mardossák tűzben izzó testem,
odakozmálnék, de már valami zimankós;
Jégszív fogságába estem.
Fekete ködben kóborlok, fáradt vagyok.
Nem lát már senki, de nem is
Akarom.
Volt kedvesem lánya sem kímél...
Kívánom, hogy életed mindig szép legyen.
Szégyenkezned tetteidért sohase kelljen.
Éld az életed; szeresd, míg lehet, s akit kell.
Hogy honnan jöttél, azt sohase felejtsd el.
Csókod gyors volt és hideg,
Ledermesztett jégszíved.
Már rég nem bízom benned,
Gyötörnek kínzó sebek.
Mint magányos farkas,
Mi visszavonul vackára,
Hogy ott nyalogassa sebeit,
Olyan vagyok én is.
Minden hófehér, a kinti világ hideg,
Szívem és lelkem most dermedt is meg rideg.
Olvasztod jégpáncélom, tán már megreped,
Fagyott testem ettől csak kevéssé meleg.
Reszket a Hold, nagyon sápadt,
a csillagok is mind-mind fáznak,
süvít a szél bősz haraggal,
zúzmarát lehelt a hajnal.
Út mentén céltalanul kóborolsz,
Nincs otthonod, senki sem vár.
Nincs, aki hozzád szóljon,
S kiáltson: fiú, mit csinálsz???
A letaposott hó fehérségén visszaverődő napsugarak vakítóan szikráztak.
Azon a pénteken nyűgösségem határtalan volt, mint akit legszebb álmából felráztak.
Nem találtam a helyem, fel-le ingáztam a lifttel, fülemben rossz zene szólt,
Hisz közeledett az este, mindjárt hat, szemem eltérő látomásokat szórt.
Szívcsend ordít, árnyék riaszt.
Kristályhegynek rideg hajnala nyomaszt.
Tél szelét érzem arcomon,
dermesztő hideg csontomat éri.
Kietlenség, némaság honol a megfagyott tájon,
csendet egy jégtócsa halk reccsenése töri meg.