Játék
Banyabál van a Sárréten,
megrendezik minden évben,
szól a zene, dob pereg,
ember talpa bizsereg!
Gyermekek is voltunk
éppen annyira kell, míg csíp, hogy a
mazochista énem sóvárogjon,
mialatt az alvó szadizmusok
rezzenéstelen sírva fakadnak.
Még alakod sem került élőben elém,
még csókod sem tudom, hogy égethet édesen...
Amikor én kislány voltam,
Babakocsit tologattam,
Babáimat fésülgettem,
Szép ruhába öltöztettem.
Csak játék, egy színdarab,
kezes, árnyas vagy zsinóros,
te játszod vagy veled játszanak,
oly mindegy, hogy veszed,
játszod, lejátszod az életed.
Nagymamaságom őszintén, és mégis boldogsággal!
Tudod, kicsi unokám,
kedvedet keresem,
mikor görbül kicsi szád,
bohócod leszek,
fintorgok meg mókázok,
ha kell, hajlongok neked,
meg is roppan derekam,
de újra megteszem.
Egyszer egy agyagos,
jókedvű, víg dalos,
formázott cserepet,
bögrét és egyebet,
korsót, nagy pocakost,
vagy karcsút, takarost,
- korsón a hasacska
vidáman kacag ma.
Pipacs-arcú, fürge napok,
forró-ajkú, locska percek
hamarjában tovatűntek,
zsenge álmok elröppentek...
Versenyen kívül mesélt haiku mesék csokorba szedve
havas hegyek közt
Szent Zen gong - rezegve zeng
mesél szép mesét
Hegygerinc hátán kecsesen táncol,
faágak között gyakran viháncol,
nyargal a réten, virágot szakajt,
sohasem ül le, hiába a pad.
Telnek, múlnak... évek.
Lassan múl` az élet.
Öregszik a család,
én is öregedek.
Biciklizünk a csapattal...
lemaradtam pár kanyarral;
út közepén egy varangy ül,
engem delejez groteszkül!
Mert minden a győzteseké!
Nem tudok hát róla most beszélni,
Így szívfájdalmam versbe öntöm ki.
Amin mi ketten keresztülmentünk,
Hogy gyerekekből felnőtteké lettünk.