Isten
Ma láttam az oktalan vak gyűlöletnek arcát:
Tekintete lángolt és szája mocskot fröcsögött.
Jó reggelt, ébredés,
hová tűnt az ölelés?
Jó reggelt, ébredés,
tán álom volt csak az egész?
Szétfoszlott álmok kendőbe kötve.
Jövődet látod egy ferde tükörben.
Őrizd vágyaid, hogy múltad szörnye
lelked virágát gúzsba ne kösse.
Gyönyörből görccsé lett ártatlan életük,
Földre szórt gonosznak behódolt a szívük.
Haikufüzér
tavasz tükrébe
nézve sima babaarc
tekint rám félve
Tekintetem kint a négyzeten.
Te kint vagy, én bent, vagy fordítva, és elégtelenül,
magányosan rágódok elveken
- nem tudom, hogy gerincbe rendelt cserepein ként
okád-e még a félelem a meg nem értettségem sértettsége okán,
ahol ártatlanságba démonizált domináns csuklóján
pufók puttók festenek körívet cukorkahegyen innen s túl.
Új esztendő köszöntése
vidámságunk dísze, fénye,
petárda az utcán dörren
színes csillogó felhőkben.
Fagy dala cseng, deret szitál
Fehéren ölelő csendben,
Szél lebben lelked fátyolán,
Könnyet idéz a szemedben.
Nem tudom, miért érdekel
Sok lángelme, mit énekel.
Bolond ember, akiben nincsen kétely,
Bolondabb az, ki nem ismer félelmet!
Én tudom, ez a hazugság!
Egyvalami jellemez: kíváncsiság.
Köd-szakállú istenek
köztünk járnak éppen,
nem látjuk őket pont ezért.
Ha köd jön, jönnek ők is.
Rejtőzködnek, de szándékuk
nem alattomos.
Írok, az élőholt érzéseket papírra vetem,
magjaimat vetem el könyv-ültetvényeken.
Írok, hogy ami fájt egyszer tinta és papír legyen,
addig míg nem múlik, csak írok türelmesen.
Ó, nagy Isten, Mindenható,
nekünk Üdvözítőt adó,
hálát adok érte Néked,
ám valamit szívből kérek.
Kismadár szárnyának suhogása,
tücsökhegedűnek muzsikája,
déli harangszó kongása,
szívem minden dobbanása.
Esik az eső,
Poros úton kopog,
Zenélnek kis zafírcseppek,
Szívünk is feldobog.
Megváltóra vár az elfáradt világ
- már ajándékra kötik a pántlikát -
úgy vagyok, mint a legtöbb, ha jön a nap,
szívemben én is várom kis Jézuskát.