Isten
Ágyamon fekszem önmagam ölelve,
a kéz már sehol, mely engem ölelne.
Elnyelt mindent a tétova múlt,
és az öreg szív már kissé megfakult.
Ahol meg érdemük szerint becsülik
a Jóistent fohászba foglalókat,
csodálnák ott az ájtatos manókat.
Nálunk az ilyet szinte csak csepülik.
Sok az autó, sok a galamb,
nem választja senki szét.
Út közepén fehér galamb
vékony, mint egy papírkép!
Olyan jó volt ifjúként hinni a jóban!
Inni szent igékből, bízni a szóban.
Embert barátként szeretni és élni.
Nem reád uszított, kitalálttól félni.
Szerelemnek ajándéka,
kicsi neked már a szoba,
rugdosod az oldalát,
milyen az Élet odaát?
Halk ritmusra ringó
lombot karol a szél.
Színpompás öltözékében
szemlél egy madár.
Úgy pereg az ég könnye, a zápor,
mintha öntenék hatalmas dézsából,
s úgy hallom a zúgását a szélnek,
mintha lenne farkas üvöltése.
Ma rájöttem arra, hogy van Isten,
van Teremtő, de nem olyan,
amilyennek ti ismeritek,
vagy csak gondoltok róla bármit,
ami megfelel a célotoknak,
akárkik vagytok is,
hívők, hitetlenek, papok,
koldusok vagy csalók.
Hétfőn lassan indul a nap már,
újabb hétre válthat a naptár,
hosszú percek zord ölelése,
szívedben él még a hétvége.
Mai világunkban mi lehet az érték?
Talán egy sárguló, elfelejtett fénykép,
kutatva a múltat, szebb jövőre nézve,
kik rég eltávoztak, azokat idézve...
munka nélkül
Két emberért sírtam
életem során,
az egyik már meghalt,
a másik a szívembe mart.
Isten:
Nézz le a Földre te, nézz fel az égre ma, hol van az álmod?
Régi, kiszáradt erdeid éke lehullt az avarba,
Nap sugarára a cinke se rebben, éneke halk már!