Isten
A semmi közepén létezik egy város,
Zajlik itt az élet, igaz, nem szabványos.
Nem röpködnek soha itt káromló szavak...
Álmából kél a szunnyadó természet,
Ásítva ébredez, nyújtózik a táj,
Rügyet sóhajtva ringat új meséket,
Fátyol-zöldet lebben kócos fűzfaág.
Hálát adok Néked, Istenem,
mert részed lehetek e testben.
Saját képedre teremtettél,
s belém lehelted a Lelked.
Hatalmas mennydörgés
töri meg a csendet,
Uram, félelmemben
én Téged követlek.
Nézz le rám, ó, hogy is hívják,
Nagyhatalmú, kit nem nevezek.
Zúdítsd rám bűneim súlyát,
A keresztem hadd vigyem el.
Azt mondják, a nyuszi húsvéti.
Na de akkor mi, kérem, a bárány?
Hisz nem repül szelek szárnyán, s
ha jól tudom, nem is fácán.
Hálát adok neked, Uram,
mindenemért, amim csak van.
Köszönöm a gyermekeim,
legigazabb szeretteim.
Viharban megbújó csend vagyok,
a szünet, ami egyensúlyt teremt,
a káoszban rejlő, ősi egységesség,
az oszthatatlan féktelenség.
Zúgjon hát égnek-földnek népe,
Téged akkor magához ölelt már az Isten,
Nincs az a tőr, mi eztán megsebezzen,
Csak a végtelen kegyelem marad meg...
Erő, tisztaság, üdvvel teli boldogság
Ánanda
Gyertyává változott,
úgy fénylik bennem!
Fénye áthatol mindenemen.
Kész a merülésre.
Levegőt sem szí -
lebegőssé válik,
így vár újjászületésre.
Nem megmenteni jöttél...
Hát eljöttél értem!
Óriás szemeddel
nézel bölcsen.
A távolba mutatsz.
Lógó orral rovom utamat.
Nehéz az élet... Oly sok a teher!...
Ma láttam az oktalan vak gyűlöletnek arcát:
Tekintete lángolt és szája mocskot fröcsögött.
Jó reggelt, ébredés,
hová tűnt az ölelés?
Jó reggelt, ébredés,
tán álom volt csak az egész?