Indián nyár
Fürtök lógnak vesszőn, ágon,
muskotállyá ért a nyáron,
szél üstökén avarcsákó,
óbor-színű kecskerágó
Egy esőcsepp koppant az ablakon,
csöppnyi volt csupán, mint egy almamag -
kipp-kopp - én bódultam a dallamon,
ő gördült tovább fénylőn, hallgatag
sziklák közt kibújik
szép havasi gyopár
fényévnyi az idő
mióta itt vársz rám
Fák mögött a zúgó szélben
Bíbor korong lemenőben,
Nem is álarc, nem is álom,
Ősznek szeme ül a tájon.
Verőfényes napsütésben
Ezredévben ezredévben
Álomfogót fújó szélben
Temetésen temetésen
Vannak őszök, mikor a természet
saját művétől részegülten elréved:
lehet-e még ennél szebb.
Hosszú sötét haját
langyos szél lóbálta,
szívem húrja
megremegett,
szembogara
belém égett,
ősi indián
vonzereje...
Lágyan, ahogy a karodat tartja a szék
fája, lehajlik, mintha kiesett
volna valami. Ujjaid között már nincs
Védtelen
ültünk a végtelen
kéktelen
ég alatt
kellett a jó szó
mint éhezőnek egy kis falat
hogy bontsuk le a falat
mit közénk húzott...
Erdő avarán
fénycsipke csillanó
mesésen illanó
ereje elhaló
Aranylón araszol az őszi nap,
fáradt fénye félénken hívogat.
Ablakomba lopózott egy napsugár,
lopva visszatért az indián nyár.
Nem forró már, épp csak simogat,
de minden érintése kacéran hívogat.
Rozsdamarta sárgult levél között
Fénylőn csillan a sápadt napsugár...