Indián nyár
Fürtök lógnak vesszőn, ágon,
muskotállyá ért a nyáron,
szél üstökén avarcsákó,
óbor-színű kecskerágó
A remény még éltet,
az, hogy idén még lesz
egy kevés napsugár,
neve: Indián nyár.
Mézcseppeket hullajt az ősi tőke,
ökörnyál fon köré csillaghálót,
reccsenve sóhajt a száraz rőzse,
halkan suttogom a marasztaló szót.
Őszi napsugár
Indul a hajnal
Nélküled, napsugár,
Deres, ködös a reggel,
Integetnek a lombok,
Álmosan ébred a táj.
Ülök a folyó partján,
s emlékezem a nyárra.
A szerelemre, az elmúlásra.
A folyó habján megcsillanó fényre,
belenézve egy gyönyörű emlékre.
Mellém ültél a kútnál.
Annyit már megtanultál,
hogy éntőlem ne félj.
Egy esőcsepp koppant az ablakon,
csöppnyi volt csupán, mint egy almamag -
kipp-kopp - én bódultam a dallamon,
ő gördült tovább fénylőn, hallgatag
Ráncaiba belesimult az elmúlt évek nyara,
szemében tükröződik a nyár távozó madara.
Kendőjét most szorosabbra húzza vénülő arcán,
Ő már túl van az életének a legnagyobb harcán.