Idő
Azt néztem, mi az, ami felém tart,
Minden szerelem ezzel belém halt.
Magammal ölve sírba küldtem én
Az életet a halál ünnepén.
A csarnokok üresen állnak.
Talán útra kész már a világ?
Csak gaz s szemét marad utána,
de nyílik még lelkében virág...
Mikor gépe fölé hajol
a helyes, szorgalmas nagylány,
már derengő, kékes fénnyé
foszlik egy csodás szivárvány.
Ragyogott az égbolt...
Szép volt, jaj, de szép volt!
Jobbnak s bölcsebbnek kéne most lenni,
mert nem maradt mára semmi, semmi,
miben holnap majd megfogózhatnánk!
Az idő átfordította a naptár lapjait,
de kora reggel talán tél van még kicsit.
Meg-megáll a csend a fagyott faágakon,
megtörik rezgése a magas házakon.
Meg-megcsillan egy-egy pillanat,
De szavak nélkül múltba hamvad...
Kevés az idő, hogy szeressünk,
Rohanunk és gyorsan felejtünk.
Milyen lehet az, mikor az idő megáll,
vagy elhagy örökre, s nélküled tovaszáll.
Az elmúlásod nem függ már tőle többé,
így lesz földi léted nyomtalanul köddé.
Saját magamban caplatok,
lassú léptekkel haladok.
Hiszem, még nem siettet semmi,
még élek, ha lehet, valameddig.
A ragyogó csillag az égen,
A boldogság a napfényben.
A remény az emberekben,
A hit a keresztben.
Utazok a rejtelmedben,
s múltam néha betemet,
hogy abból, ami fénnyel töltött,
nem kaphattam eleget,
mert elszálltunk már
s szárnyadon csak álmodó,
ki hátrafele integet.
Szemembe nézel, mélységeket látsz,
Arcomon barázdál a sok-sok ránc.
Szívembe nézel, érzéseket rejt,
ki szívembe lát, szeretetet sejt.
Mind harcolunk saját démonunkkal
S az idővel, a növő korunkkal.
Mint a méterek a lábunk alatt,
úgy az óránk a percekkel szaladt.