Hit
Vak lettem,
mégis szaladok.
Istenem, adj valamit,
amibe kapaszkodhatok.
Hittel tele ünnepünk a pünkösd,
a lélekmegújulás ünnepe.
Apró bűnöktől megtisztul lelkünk,
előjön Jézusnak szeretete.
Ilyen kis semmiért
rég nem fájt már a szívem... -
Csak Isten, aki ért,
és átlát minden rímen. -
De bármily kicsinyes,
a torkomat szorítja,
az Ármány szemfüles,
és kezében parittya.
Áldott az akarat, örvendezem benne!
Jószágok közt íme, bölcső lett a jászol...
...vörös paták sarat tiportak
az elesett fohászba, jajba.
Ferenc akkor valamit hallott -
mintha távol madárdal szólna,
s életet zengő énekére
az égből egy hang válaszolna.
Miatyánk, aki vagy, Te Szép Rend,
legyen örökké szent a neved,
ünneplő szívem dadogását,
suta imám bántásnak ne vedd.
Tengerek, rónák és hegyek
Amerre jár, ott én megyek
Végtelen, s örök, mint az ég
Átjár, mint felleget a lég
Oda, a túlpartra át
(Kharón? Mihály?) ki visz?
Én nem tudom, ki vár ott...
Péter vagy Anubisz?
Ne nézz ilyen riadtan,
visszajövök, ne félj!
De tudod, hogy van itt benn:
az ösztön hajt, hogy élj.
A reményvesztő alkonyok
fagyottak, szürkék, és konok
a tél. Még él a hit, de olyan fáradt...
Vackára tér és meglapul,
mécslángot bámul szótlanul,
mert fény és meleg most csak abból árad.
Istenem, ne adj nekem gazdagságot,
hogy szeretni tudjam ezt a világot.
Mint éhes koldus, aki a földön
eldobott kenyérdarabra lel,
s megköszöni a Gondviselésnek,
hogy mégsem hagyta egészen el,
s amíg a kenyeret tisztogatja,
rátör egy emlék - belereszket -...
Még rám hajol, még óv a sátorég.
Ő tudja jól és én is tudom rég,
hogy valaha már jártam ott.
Különös volt a táj.
Emlékszem rá, amint ballagok -
lábnyomaim a csillagok.
Jaj, Jóatyám! Miért a kés övedben?
Máskor vittünk egy kost áldozatnak,
és rőzsefát kellett szamárra tennem,
az illat-füvet kezembe adtad.
Meglocsolnám a világot
hittel és reménnyel,
lemosnám sebeit
szemekből folyt könnyel.