Hit
Gyermekeim! Ez nektek szól egyenként
Ha eszedbe jutnék időnként, ne félj!
Nem más, csak emlék, mi belőlem maradt.
Ellened holtan én semmit nem tennék,
egyengetni se fogom tudni az utad.
Atyám! Ki nem a mennyekben vagy még,
Őszinte szívemből kívánom, hogy még hosszan élj.
A betegség vaskarmokkal sújtott le rád,
Mint ártatlan áldozatra a sasmadár.
Értetek mondok én imát,
Értetek, kit szemem nem lát.
Értetek szólok, sorsomban társaim,
Tudom, hogy éltetek vérfolyó, lávakín...
Hozzád szólok, ki a Nap melegét osztja szét.
Hozzád szólok, ki a langyos szellővel legyez.
Hozzád szólok, aki hallgatsz, nem beszélsz.
Hozzád szólok, kinek a patak csörgedez.
Csak azért se mondom, hogy itt a vége,
Csak azért is folytatom, ha megsebez is az élet.
Csak azért se mondom, kemény a padló,
Csak azért is felállok és megyek tovább.
Értelmet adj!
Hogy létezésem végén ne csak a csend maradjon,
Ne hulljak végleg el a semmibe!
Ó, én, esendő lélek...
Mily szemfényvesztő
káprázat ma a Béke,
melyről oly hőn papolnak
a megkeresztelt Népek,
kik a Rózsafüzér igazgyöngyeit
- meghazudtolva - vakhittel
a magukénak hittek.
Mi vagyunk az édenkert önző gyermeke,
a felbolydult világ bűnös szerelmese.
Kik eladtunk mindent a vágyott szerelemért,
és pokolra szálltunk az elveszett angyalért.
Karcos, hideg, borús éjben
pislákoló láng vacog...
Azt kémlelem, honnan néznek,
figyelnek-e ránk vigyázó angyalok.
Készen vagy őszinte szóra?
Becsületed engedi?
Vagy képtelen vagy minden szóra,
Mely múltadat leleplezi?
Drága Édesapám:
kacagó - kék szemű!
Tőled örököltem
mosolyom és derűm.
Istenem
Biztos munkát
s vele egészséget,
én Istenem,
erre kérlek!
Ami elveszett a Paradicsomban...
Az egység
Apró, porszemnyi lét
nem hallja az Igét.
Ám a teremtő szó
legbelül hallható.
Amikor sokszor látod meg,
hogy könnyes a szemem,
hiszen túl sok mindent érzek,
lelkemben már nem fér el
ennyi erőteljes érzelem,
ott jön ki a többlet, s ott
kiárad a maga tükrében.