Hervadó szépség
Virágnyelven verset írni nem tudok,
Ritmusra jönnek szívemből a gondolatok,
Átjárják fejemet ezek a mondatok,
Talán megérti szívetek, amikről írok.
Gyönge vagy, mint egy újonnan nőtt virágszál,
Hosszan tartó utadon még épphogy elindultál.
Minden egyes áldott nap öntöznek téged.
Míg fel nem építed teljes való léted.
Egy díva emlékei
Mondd, hová tűntek lelkemből a vágyak?
A hajnalra gyűrt lepedőjű ágyak,
Az ölelés, a sok-sok szerelmes szó,
A réges-rég feledett tavalyi hó.
Múlt ifjúságán,
emlékek hátán
szűnik a ritmus,
gyermeki hév.
Mért veszi el az irigy idő
A szépet, mit maga teremtett?
Miért kábított sok szédítő
Ábránddal, mit végül visszavett?
Hervadó szépség a világi ember réme,
Délibáb kering, duzzog a föld egész népe.
Hol van a tegnap, mikor még minden tündökölt?
Annyi szempár szikrát szórt, mint holmi üstökös!
Az élet, mint olyan, elillan,
sok emlék, mely bevillan.
...Együtt tárul fel újra,
Nélküled hervadó szépség e táj.
Kis kertemben bujkálnak a virágok tavasszal,
Hófehér szirmaikat lágyan fürösztve a Nappal.
A hó alól kibújva erős szárat neveltek,
Tőlük szép a világ, az erdő és a kertek.
Még fölveszi zöld kabátját, ha álmából ébred,
még mosolyog, ha kinyílik egy újabb virág,
még szépségével a csillagokkal kérked,
de érzi, elpusztítja a rohanó világ.
Újra Rád nézek s látom,
Hervadásnak indult világom...
Bús, babonázó bókokkal,
Szívemet befontad pókokkal!
Harmatcseppben fürödve
Rózsa virít kertemben.
Tüskéktől is őrizve
Könny csillan a szememben.
Kibújt a földből, körbe sem nézett,
lehajtott fejjel állt egyedül.
Napfényre vágyott, a nap melegére,
hogy érje felül.
Szemem sarkában törött üvegszilánk
megjelen, vagy szikkadó virágszirom,
múló ifjúságom, elszálló imánk,
"mint őszi lombhullató fa, úgy fázom".