Haza
Arany János nyomán
Mennek, mennek,
Egyre mennek,
Legjobbjai e nemzetnek.
Annyira akartam írni
szabadság szeléről,
hősöket ideidézni,
lássák, maradt hit belőlük!
Miért van, hogy az óhaza
mágnesként vonz, csábít haza,
ha elfújt a sorsod szele,
mint porszemet, tőle messze.
Itt vagy hát, március? Ünnepel a népünk.
Megbocsájtást mindig múltunktól remélünk.
Kokárdás emberek a Múzeumkertben,
megváltásra várnak szép történelmünkben.
Mikor gyullad ki a fény
sötét, megalkuvó fejekben?
Mikor mondja a félelem, "elég!",
tűrtem már eleget,
egy a bőröm, felteszem
jelenemért, jövőmért
s majd múltamért,
fiamért, lányomért...
Akárcsak a régi ősök,
Lehetnénk talán mi is hősök,
De a nép ezt nem így látta,
Nem indult el ettől a lába
Súlytalan gondolatokkal száll...
...száll a magasba!
Sírok közt könnyekből...
...folyóvá fakassza.
Ezeréves, megtört szárnyú,
Hajdanában becses madár!
Mondd meg nékem, sírva kérlek,
Mivé lettél? Hová fényed?
Hiszen bőrödön érzed,
borsódzik bele hátad,
hideg ráz, meg forróság önt el,
hiába hunyod szemed, ne lássad!
Ma még talán ápolgatjuk sebeinket,
Ám de holnap küzdeni hív az élet.
Keresztre feszítve, letörve várjuk...
Ha nem süt majd a nap, s
minden szép elmarad, és a végtelen
tüze elalszik, a lényeg akkor majd igazán látszik.
Elmehetnék, de hova is mennék,
hol más nyelvet beszélnek emberek,
nem értik az Ady Endre versét,
nem értik az Egyperceseket,
nem tudják, hogy mért szólnak harangok,
mért hisszük, a sorsunk mostoha,
mért nálunk a leglassúbb a himnusz,
a történelmünk annyira fura...
Udvarban egy nagy utazó,
Újra meg újra eldobható,
Rendítlenül járja útját,
Miközben leír egy karikát.
Egy anya levele a doni frontra
Drága Fiacskám!
Hála Istennek, hogy megkaptam az első leveled,
Nagyon megörültem. Elég rövidre sikeredett.
Sokat aggódtam miattad. Nem írod, hogy vagy?
Beteg voltál, megsebesültél? Most már jól vagy?