Haza
Mint ballagó vándor a füves pusztán,
Úgy lehajtom én is mostan a fejem,
S várom a vigaszt, mi nem jön tán ma,
Zsebembe rakom mind a két kezem.
Délutáni napfény
öleli a házat,
Édesanyám arcán
ráncot vet a bánat.
Ősi magyar földünk ismét nagy veszélyben!
Bosszúszomjas Henrik támad seregével.
András küldött futárt szép Lengyelországba,
- Béla, hű testvérem, térj vissza hazánkba. -
Megbízta jó öccsét ország védelmével,
támadó németet haddal űzze széjjel.
A költő embernek csapongó a lelke,
pattogó rímek közt születik meg verse.
Lánglelke örökké lerázza láncait,
mindennap kergeti feltörő vágyait.
Arany János nyomán
Mennek, mennek,
Egyre mennek,
Legjobbjai e nemzetnek.
Annyira akartam írni
szabadság szeléről,
hősöket ideidézni,
lássák, maradt hit belőlük!
Miért van, hogy az óhaza
mágnesként vonz, csábít haza,
ha elfújt a sorsod szele,
mint porszemet, tőle messze.
Itt vagy hát, március? Ünnepel a népünk.
Megbocsájtást mindig múltunktól remélünk.
Kokárdás emberek a Múzeumkertben,
megváltásra várnak szép történelmünkben.
Mikor gyullad ki a fény
sötét, megalkuvó fejekben?
Mikor mondja a félelem, "elég!",
tűrtem már eleget,
egy a bőröm, felteszem
jelenemért, jövőmért
s majd múltamért,
fiamért, lányomért...
Akárcsak a régi ősök,
Lehetnénk talán mi is hősök,
De a nép ezt nem így látta,
Nem indult el ettől a lába
Súlytalan gondolatokkal száll...
...száll a magasba!
Sírok közt könnyekből...
...folyóvá fakassza.
Ezeréves, megtört szárnyú,
Hajdanában becses madár!
Mondd meg nékem, sírva kérlek,
Mivé lettél? Hová fényed?
Hiszen bőrödön érzed,
borsódzik bele hátad,
hideg ráz, meg forróság önt el,
hiába hunyod szemed, ne lássad!
Ma még talán ápolgatjuk sebeinket,
Ám de holnap küzdeni hív az élet.
Keresztre feszítve, letörve várjuk...