Haza
Álmainkban egy feldarabolt haza,
Mely nemzetünk bukását sugallja.
Látomásainkban előjön újra s újra...
Felmenőink, örökségünk, generációk.
...
Ekkora szégyent 7 milliárd ember nem tud letörölni...
Botorkálok éjjel, de csak a homály honol,
számomra világos, ám a fátyol ráomol...
Kicsit sunyin néz, majd jön a himihumi rész,
ki tudja még, mit diktál most a cirkuszi ész...
A csend az éhes,
Az idő véges,
A világ éhes.
Kattog az óra,
Ki ül a trónra?
Ima a betegség leküzdéséért
Szükség van imára, én bizony belátom.
Ki fent laksz a Mennyben, hallgasd meg fohászom!
Őszinte szavaim jó szándékkal küldöm,
egyenes gerinccel. Nem csavarom, csűröm!
Hogy az utókornak legyen mit mesélni,
ott egy kávé mellett meg kellett beszélni,
majd kivonulni az utca emberéhez,
őszinte magyarhoz, az elnyomott néphez
Volt egy otthonom, elhagytam...
Szívembe mélyen belemartam!
Soha nem veszi el ezt már senki!
Jó volt egyszer, régen szeretve lenni...
Keresem újra otthoni nyugalmam,
Száradó fakérgen napfény-sugaram!
Szétfeszül, szomjazik az Anyaföld,
Nem akar már otthont adni nektek:
Kik irtóztok mindentől, ami zöld,
Kik nem adtok vissza, csak elvesztek.
Ébredj, jöjj el, Napnak párduca,
csak téged áhít szittya magyarja,
és hozzád sóhajt minduntalan,
mert Isten híján hontalan.
Súlyos léptekkel sikoltva sújtotta,
silány időkben ragadt, elmaradott falva...
A Magyar Kultúra Napján
Mit ad nekem e föld,
mi igazi hazám,
csak bolyongást
vagy életem igazát.
elvágyik a szív a testből
a részecskéken keresztül,
hasíts rajtam, felismerés,
hogy nincs bennünk a keresztünk.
Soha vissza nem térők balladája
A Donnál elesett magyarok
Szemeink előtt állva töretlen,
Sírjaitok végleg jelöletlen.
Vissza hozzánk már soha nem jöttök,
Idegen földbe temetve nyögtök.
Történelem előtt már sok ezer évvel
összeforrt a fajunk az Isteni fénnyel.
E napon sötétség vesztett Napunk ellen,
egyre több fényt hintett ránk az Öreg Isten.
Volt egyszer egy kis vadmalac,
nem volt csíkos a háta,
ezért gúnyolta a többi
malac óvodástársa.