Harmónia
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
Valamikor hajdanán, a napnak hajnalán,
született egy kiscsikó ott, a csillagtanyán.
Cseperedett szépen és védettségben,
szabad volt ő a világmindenségben.
Álomvilág álomútján
- kivert kutya - ballagok.
Lelkem komor, ócska húrján
feltörnek e dallamok.
...azt, amiben kinyílhatok.
Az Idő és Tér végtelen,
ez Boldogság a négyzeten!
Minden létezésben bizakodó fény ég,
még a könnycseppben is megbújik a szépség...
Közeledik halkan lépted,
titokban már lelkem ölel,
átkarolnak az emlékek,
tudtam, hogy nemcsak vendégnek
jöttél a szívemhez közel.
Begubózni úgy imádok
fotel mélyén, kakaóval,
ha gondolok is tirátok,
andalít - csak altatódal.
"A hűs Alkony beborít csöndes kékkel,"
Bronz virágpor leng napszítta bibéken.
Halk bogárzönge is szendereg lassan -
Szárnyillanás sem suhog a magasban.
...Kánikula elől hűvösre kell mennem.
Nyári forróságban a telet sóvárgom,
Északra indulva meglelem az álmom.
Őszinte, szókimondó lélek,
akit nem ijeszt meg a versben beszélek,
aki bátran küzd akkor is, ha nincsen
értelme széllel szembeszállni egy bizonyos szinten.
Alkony borul már a tájra,
vízbe merül most a Nap;
rámosolyog a halászra,
szétnéz a hínár alatt...
Szikrázó víz és virágos város
vonzza a számos látogatót;
szökőkút árja, vízsugár tánca
elvarázsolja az átutazót...
Rózsaszínű virradat,
Szellő már nem hoz havat.
Nap kel ég-föld határán,
Elbűvölő pillanat.
Mint a legelején,
Úgy utazunk, Te meg én.
Lelkedből a remény
Tükörből néz felém.
Utasoddá válva
Nő bennem a hála,
Körülvesz az árja
Lenn a tóban
elfogyóban,
karcsúan
nézi magát
a holdkorong
feldúltan,
hová lett a
gömb formája?
Feltámadt Jézus!
Reménység... szeretetre.
Fények... kigyúlnak!