Harmónia
Szürkés az ég, hallgat a táj,
hullik a hó, billen az ág,
surran az őz, szökell halkan,
amerre néz, hópaplan van.
Ülök a kertben csendben,
Körülöttem szél se rebben,
Kihűlt kávémat kortyolom,
Semmin sem gondolkodom.
Tudatom teljesen kizárom,
Csak a harmóniát látom,
A természet apró csodáit...
Mikor egy puha mancs megérinti lelkem,
és gyöngybundás fejét gyengéden bőrömhöz tolja,
szirén halk ritmusán duruzsol lényemhez,
a boldogság mosolyát szívembe fonja.
Te vagy az én lelki társam,
Az, akire mindig vágytam,
Kivel megígértük fent az égben,
Hogy találkozunk itt e létben.
Lombtakarózás.
Természet hű támaszom.
Testpihentető.
Forrongó felhők alkonyi tánca,
fénylő madarak bús-boldog násza,
égi kavalkád festi az örvényt,
más menedék nincs, tudja a törvényt:
csak együtt, csak össze, már sose szét,
így cselezed ki a vércse szemét.
Öledbe, ha bújok... lesütöm szemem,
mint holdezüst selymén nyújtózó csillagok,
mézédes illatok, képek úsznak velem -
az éj méla csendje Tejúton andalog...
Kezében cselló, kint ül az utcán
szakadt ruhában egy vén cigány.
Tétován táncol vonóval húrján,
szíveket érint, míg muzsikál.
Hajnal hűvös, sápadt kékjén,
búzamező arany szélén,
hajladozó kalász szárán,
egy zöld tücsök pici lábán
bársonyba bújt dallam csendült.
Nincsen most már egy darabban,
meghasadt az égi paplan.
A felhőből szálltak alá,
repültek, mint szabad madár.
Puha zümmögés
Tarka kelyheken,
Bodros napsütés
Cirmos kerteken.
"A hűs Alkony beborít csöndes kékkel,"
Bronz virágpor leng napszítta bibéken.
Halk bogárzönge is szendereg lassan -
Szárnyillanás sem suhog a magasban.
Őszinte, szókimondó lélek,
akit nem ijeszt meg a versben beszélek,
aki bátran küzd akkor is, ha nincsen
értelme széllel szembeszállni egy bizonyos szinten.
Havazik... most oly szép a táj - csend és béke -
rád gondolok, fesd be lelkem is fehérre...
tiszta szóval puha gyolcsba boríts engem -
téli álom szárnyán nyújtózó szerelmem...