Háború
Pusztuló világban
Pusztuló világban
elsüllyedve a gondban,
így is Rád gondolok,
Beléd szerelmes vagyok,
csak Téged ölelnélek,
amíg megtehetem...
14-ben kezdtem el, hívott
Engem a hadsereg,
Sok ember csak rettegett,
Néhanapján szenvedek,
Ez a háború egy rettenet,
A Kifejezés egy fájdalom,
Családom nem láthatom...
Szeretetbuborék védelmez jól, erősen...
Egy háború margójára
Ha szellő lennék, a füléhez lopóznék,
És halk fuvallattal sírnám el vágyaim.
Vad vihar dúlta lelke köré fonódnék,
És elzokognám keserves bánataim.
Gyenge kis csalogány száll egy megtört ágra,
Onnan néz le búsan a szomorú tájra...
Hajnal van, csend közel s távol.
Nincs már függöny jégvirágból.
Gyönge szellő nyújt most kezet,
megsimogat, úgy ébredek.
Akiknek a vére az égbe kiált...
memento mori
Két éve vagyunk már házasok,
most lettünk igazán boldogok.
Kit vártunk, érkezett,
kislányunk született -
csoda-szép, amikor mosolyog.
Békét
Nyissátok ki a templomokat!
Hagyjátok ott a füstölgő romokat!
Menjetek be imádkozni,
a békéért fohászkodni.
Hirtelen, mint egy pillantás,
zúgott vakító villanás.
Fekete robajjal ránk szakadt
sötét-türkizkék áradat.
Ha zavarnak a fények
vagy inkább a tények,
elhalkul az ének,
az emberek félnek...
Sarjad már az erdő, száll tavaszi pára,
mindent takaró köd ül rá a határra.
Földpusztító elmebaj,
Süketítő emberzaj,
Mint alaptalan felfordult épület,
Bennünk tombol a kollektív rémület...
Minden szórtan, szerteszét.
Kezek és lábak erdejét
látjuk a vászonra festve fel.
Pusztulás... Senki nem felel.
Nézd, csillagom, már hajnalodik,
összefolyt az ég vére a földdel,
testem melege megóv, ne félj,
hamar itt a nyár, és a fű is zöldell.