Gyógyulás
Csak az tud igazán boldog lenni
A bőréből majd kibújni
Folyton mosolyogni
Aki volt már olyan kétségbeesett
Boldogtalan hogy csak sírt
Zokogott unos-untalan
Égbolton hömpölygő
fellegóriások,
kőpadra tekergő
borostyánliánok...
Elfog a kétség, félelem,
ha nézem az egész életem...
Talán e Szenteste utolsóm egyedül,
remélem, jövőm majd barátokkal vegyül
és lesznek igazi, hűséges rokonok,
egyetlen kapcsolat sem lesz hozzám konok
Vagy a természet
Gyógyító erejére...
Ha életed kudarcba fúlt,
s lent vagy, egészen mélyen,
akkor támad fel benned a múlt,
készen arra, hogy megérintsen.
Öröktől vagy, és mindig leszel
Öröktől vagy, és mindig leszel,
gondolat, kép, szép élmény-tenger,
mennyből sugárzó bűnbocsánat
őrzi a lépted, rád fényt áraszt.
Imbolyog, elzsibbadt minden idegsejtem.
Imponál pásztázó íriszének fénye,
kóvályog a fejem - pillantásba vesztem,
bűvkörébe ejtett varázslatos lénye.
Bennem szunnyadt sátán
átkot hintett testbe,
lusta görbülettel
virradt rám az este.
Szabályos négyzetek - feketén-fehéren,
rejtelmes jóslatok megsebzett tenyéren,
pihegő szerencse végzetek karmában,
sakkot kapott esély - sorsnak szűk markában.
Nehezen telnek a nyirkos, őszi napok,
fájó csontjaimmal éppen csak vánszorgok.
Mintha megállt volna az idő,
testemben még oly kevés az erő.
Sirályok köröznek fent, a magas égen,
erkélyen üldögélve a naplementét nézem.
Arcomat langymeleg szellő simogatja,
merengek a múlton, mely szívemet szorongatja.
Rád borult sötétség mázsás leple alatt,
finom selyemlelked több helyen elszakadt.