Gonosz
Szemeid csillogásában vajon megtalálod önmagad
ha a valóság szent tükrébe nézel? Mondd, lenne-e szavad,
mikor a hit virágát az igazak örömből tapossák,
a szívbe víz kerül, az elme rémálmokat lát,
a lélek pedig ezért átvedlik ártatlanból harcossá?
Elnémult a határ, amint a városba ért,
Csak egy kósza szellő fújdogált hidegen.
Egyszerre csukódott be minden ódon kapu,
Tudták, hogy ő egy veszélyes idegen.
Egy álmos völgyben járok,
és semmit sem látok.
Minden szellem már rég halott,
így semmi jót nem várok.
Ígérem, hogy eljövök érted,
Eljövök érted, ha mindent megéltem.
Ha mindent megéltem, megtalállak,
Megtalállak az éjszakában.
Minden halott, amit régen szerettem
Elviselhetetlen nyomás,
Lelki fájdalom, szánalom.
Hazugok az emberek,
Fáj nagyon, fáj nagyon...
A lélek mögött húzódó, hideg ráció ural,
a szív megalkuvó, gyenge, szakadó huzal...
Kint hull a hó, fehér minden.
Itt bent csupa könny van a szívemben.
Kint most fagy, de egyszer majd megolvad.
De itt bent a szívemben marad az örök fagy.
Fekete kvintesszencia csöpög,
végtelen sűrű és hermetikus.
Elemészt mindent, hisz fekete,
benne rejlik a hatalom gyökere.
Horváth Richárd (A Lélek Bohóca)
Rossz vagyok. Hisz rossznak születtem,
egy rossz világban, rossz ember lettem.
Rossz a testem és rossz a lelkem,
Rosszra gondolok, és rosszat tettem.
Az emberek gonoszak,
önzőek, buták, szukák,
ha mainstreamet néznek,
olyankor csak kukák.
Gyűlölöm a butákat,
gyűlölöm a birkákat,
gyűlölöm a szeretetet,
gyűlölöm a szajhákat.
Éjszaka van. Gyenge most a szívem,
összevissza ver, fogytán már az erőm.
Hátam mögött elárulnak a férgek,
szavuk csakis hazugság és méreg.
Szemembe kedvesek és közvetlenek,
valójában hazugságban kötetlenek.