Fiú
Úgy emlékszem, hogy egy Angyalt tartottam kezemben.
Tizennégy évvel ezelőtt, mikor pici fiam megismertem.
Aprónak egy szóval sem volt mondható,
nem láttam szebbet, sem, mi hozzá fogható.
Fellobban egy égi szikra tetején az állomásnak,
Lángnyelven szól minden titka az éjjeli látomásnak.
Erős fények, forró parázs ébreszt fel egy újabb álmot,
Mely leláncol, földhöz kötöz, kizárva a valóságot.
Jóságát ontotta ránk akkor a Nap,
kóbor szellő ölén szállt a pillanat...
Elmém a Gangesz partján pihen,
Mélyen beszívom őshazám,
Mantrák zajának árját lehelem,
Nyugaton semmi sem vár rám.
Ott voltál, mikor útnak indultam,
az első lépés, az első szavak.
Mikor nagyobb lettem, befordultam,
fogtad kezem, ha jöttek nagy vadak.
Életeddel kezdtem el élni én is.
De hogy miért mondom ezt? Miért is?
Szemedben az éj ragyogott,
S benne láttam minden csillagot.
Van ilyen, sajnos,
ha ritka is tán,
hogy gyermek egy
anyával rosszul bán!
Nem árulom el magam, csak bámulom a szavakat a szemeden át.
Nem is várom el, hogy kimondd, én csak figyelem azt, amit senki se` lát.
A szíveden kő, az arcodon mosoly...
Mikor ősz lett a vasúti híd egén,
kilépett az utcára egy merész legény,
markában egy szál gyertyával lépdelt,
lángját lobogtatva Isten előtt térdelt.
Misére indul minden jótét lélek,
Kis falumban szól a harang, az ének,
Sarlós Boldogasszony kegytemplomában
Éjfélkor kezd Atyánk magasztalásba.
...kigyomlált formában legyen
össz átlója derékszöge
rendezettként négyzetgyöke
Áll a fiú némán várva,
Kedvesének szíve zárva.
Meddig várjak? Kérdi halkan.
Meddig tartsam még magamban?
Apa és fia botorkálnak este
hazafelé tartva, utat keresve.
Az óriásszemű kisfiún kalap.
Eltüntet a varázsdoboz, festett tarok.