Festészet
festek egy új verset
őszi verset
palettámon sorakoznak a festékek
szín-szavak
rozsdás szavak
meleg szavak
krizantém illatú szavak
lassan nosztalgikusan...
Akartam valami különlegeset,
valami jobbat és szebbet.
Valami szépet és benne a kéket,
miben sugárzik a lényeg.
Jövőlátó lencsén nézek keresztül,
Majd a falra kapom tekintetem, lekopott festékdarabok között kereszt ül.
Néha színekkel álmodok, hogy milyen lenne, ha élne.
Fehér vásznamra, ha kérném, vajon félve lépne?
Halvány festmény a falon.
Az idő önkény, hatalom
megkímélte máig nekünk.
Hadd jártassuk rajta szemünk!
az ott egy mellékalak
a képből kifelé néz
mögötte romos várfalak
s a bágyadtan intő kéz
kelme ráncaiba vész
vállán a csuha raglán
szabású de széles övpánt
hiába szorítja hasmánt...
Pokolmáglyák lobbanásában égig égek,
tótágast állók roncsán riadva rettenek....
Életének most már hatvanadik telén,
még mindig magányosan festeget szegény.
Kopott kabátjában, nyakán kötött sállal,
sajgó szíve mélyén szegénységet fájlal.
Elég vajon, hogy feltárod a lelked,
megosztod titkolt félelmeidet,
vagy íródik a kedves elől rejtett
vonzalmaidból egy formás szonett?
túl simára sikerült
az
ágy
a
szék
az
asztal
elforgácsolt idő...
Lehet, hogy megroppanok a nyomás alatt
lehet, hogy az első kába zuhanás után
nincs mitől félnem
kiesik a vakolat a rongyos ablakpárkány alól
a fecskék betapasztják a kiáltás ütötte rést
nem kellenek a hangok
nem kellenek a csipkés álmok
Nakonxipánban ma nem hull a hó...
Részletek
Akadt egy piktor, kiugró tehetség:
hogy meghökkentse pályatársait,
nem nőket festett vásznain a festék,
grafikáin a kréta vagy grafit.
Egy kis lokálban táncoslány Michelle,
hol három frank az estéli beugró;
oly olvadó nevén a két kis "ell",
mint (írhatnám, hogy szájunkban a Negró,
de félek, hogy a szerkesztő úr megró).
Festett. Ósdi, nagy palettáján
Keverte meg a világot,
A sárgát, a kéket,
Másképp értette és látta a szépet,
Ne felejtsétek el őt!
Ne rejtőzz el, látni akarlak,
Ne titkold el, mik belőled áradnak.