Félelem
Szelíd lényed zajától zúg a fejem,
Izeg-mozog benne a gondolatod,
Mert eszmévé váltál pőre szívemben,
Minek melegét egyedül Te adod.
Szeptember örömét, október aranyát
ki őrzi meg nékem?
Hiszen odakinn már novemberi ködök
suttognak az éjben!
Ugye, tudod, ha egyszer képtelen leszek embernek maradni odabent,
Csak azt kérem tőled, add más kezébe életem.
Ha rám nézel, és beszélni képtelen leszek,
Tudd majd, akkor mi lakozik szívemben, mit most szemedbe nézve kimondani nem merek.
Így leírom számodra aljas végrendeletem,
hogy miként szeretném végezni ágyhoz kötött életem.
Szeretet - gyűlölet,
Fájdalmas bűvölet,
Könny szökik szemekből,
Nyál szökik szájakból...
Születésnapomra...
Huszonhat éves lettem én
meglepetés lenne e költemény
el-
árulom.
Halld meg szavam, mit hozzád intézek,
Bizonytalanság, te nagy Úr! Szétnézek
Házadban, de tornácodra lépve már
Nem is tudom, mit érzek. Habár
Most még világosan világlik szép szeme
Annak, aki bámulatba ejt, de eme
Kép halványlik. E nemes érzés, mely
Nagy tenger- szétfeszíti bensőm - lassan csak csermely.
Anya, mondd meg, milyen három évesnek lenni?
Ilyen kicsinek miért kell óvodába menni?
ő még csak tizenkettő
A fénytelen szülői házból...
A káosz mérgezőn feldúlja elveivel e világot,
tiszta, szent forrást lassan
délibábbal sem látunk...
Ijedt szemekkel vársz, a remény eltűnt,
félelem, kétség tudatodban megszűnt,
lelkedben felhevülnek a sikolyok,
éjjel-nappal gyötörnek, a bűn megtűrt.
Ha a csábtorkú szirének elnémulnak,
és sűrű varjúkárogás lyuggatja
ősztónusú takarónkat,
ha vásznainkba hasítanak a gyémánt-szelek,
és elfújják az avart sebek szabta rétjeinkről
Ajak, kéz és rozsdás tű remeg,
A sikátor neonfényben vibrál...
Vasald ki a lelkem ráncos,
annyira gyűrt széleit,
ne engedd, hogy a káros,
szétcibáló, sötét káosz
haragját rajtam töltse ki!
Az én legnagyobb félelmem
nem egy tárgy, nem egy állat,
Csupán az ember.
Hisz` "ő" több kárt tesz benned,
Mint te azt hiszed.