Félelem
Kérlek, adj nekem méltóságot
nyűgre, bánatra, veszélyre,
úgy viseljem, mit az élet rám sóz,
ne törjek több darabra mégse.
Szombaton olyat tettem
Huszonhárom esztendősen!
Kinek mondhatnám el?
Soha senkit sem érdekel...
Felfénylő remény, te csaló!
Nem látszik tőled a való.
Van egy ház, amiben élek,
Sosem lakták gonosz rémek.
Régen Te is itt éltél velem,
Te voltál mindig mindenem!
Változik a világ, változik is minden,
változnak a körülmények és az élet.
Régen minden jobb volt, jobb volt az életem,
mostanra már megtört, nincs a régi énem.
Az utolsó erőmmel is letakarnám a szemed,
Nem kell, hogy mindig mindent láss!
Legyen elég, hogy te emlékezhetsz valami szépre,
És maradjon az én titkom minden más.
A válasz láthatáron.
Kérdést várom, hátha sok van.
egészen, mert másképp nem lehet,
teljes lényemmel vagyok, ki szeret,
éjen át s napon át, át- meg átölellek,
odakinn levelek remegnek
Olykor sötét
és borús,
a remény nem lakja.
Olykor a szív csak
megszokásból dobban.
Titokzatos jövő
Múltam van már, nem is olyan rövid...
Lerágott csont már teljesen, tövig...
Ami volt, elmúlt, változtatni nem lehet,
Nem is akarok, ez ügyben ennyit tehetek.
Mert az idő az egyetlen igazi érték
Mindannyian álmodunk.
Mindig mást, mindig másként.
Valaki jót, valaki rosszat, melyből felébred,
valaki virraszt, mert nem jön rá az álom.
Szeretek minden lélegzetvételt, életed sok apró,
puha-meleg jelét, ahogy kisiklik mellkasodból
a levegő, és reszketve szájon csókol a pára.
Szeretethiányos világban
Elutasító a kegyelem
Félek
Gyengélkedik az értelem
Észlelem
Mi lesz velem...
Hiába teszel-veszel,
Van, hogy jót nem érdemel...
Akarod nagyon vagy sem,
Nem tehetsz ellene úgysem!
Egyedül egy sötét ösvényen
Mindenki járja a saját útját
Ki kinek zseblámpa kezében
Felfedi a jövőt jelent s múltját