Félelem
Régi korokban amint fene despota árnya vetült rá...
Lomhán csókot lehelsz forró nyakamra,
Ébredezem még, de már tombol szívem.
Alkonyodik.
Más sem jár a fejemben, csak az, hogy
Kinyitod szemed, és úgy látsz, ahogy
Oson szobádból a nappal fénye:
Gyorsan s kevesebbet bírsz, mint kéne.
Tajtékzó hullámmal
árad a vén Duna,
mintha a világnak
haragosa volna.
Ne nevettess! Vagy hát mégis,
kacagjon ránk még az ég is!
Derüljön fel a világunk,
ez az, mire régen vágyunk!
Nem maradt akár egy marék remény,
Mindenünk, amink volt, azt elvették,
Fekszem a könnyeim tócsájában,
De ez sem gyógyítja meg apámat.
Az élet olykor lakatlan útvesztő,
Hiába tépődni a megoldáson,
Próbálkozhatsz akár heves reménytől
Ázott, menekülő szíveddel bárhol...
Mennék én, de nem tudok...
Teljes szívből akarok!
Keretes börtön rabja,
Pereg életem lapja...
Jövőbe látok,
távoli álmok
futnak az égen,
merre vagy, Isten?
Rekkenő hőségben
Növekszik dicsőségem.
Ahogy a fagylalt olvad a számban,
Úgy olvad szívem minden dobbanásra!
Ez az év már jobb lesz, lehet...
Emberek nyújthatnak segítő kezet!
Beáramlik betegségbe a politika,
Pedig a birkózásban sincs erotika...
Hol rozsda lepte kapu tárul fel oldalt,
Ott térj le az útról, beszélgess a holddal.
Elregéli, mi történt nem messze onnan.
Egy kastélyban árnyak játszottak bátorral,
Kit aztán meggyötört a rettegés.
Jő világvége?
Sötétszürke felhők gyülekeznek,
Hátborzongatók és ijesztőek.
Este van, - akár éjszaka lenne,
Madársereg szálldos fejvesztetten.
Nézd, sír a Végtelen,
már nem remél megértést,
úgy fáj az értelem,
ha nem talál utat.
Lelkem klasszikusain sárga lapot szorongat a remény.
Szívem hevén lobogtatja már pirosát a félelem.
A bezártság húrjain félig megfagyva csüngök - kemény -,
szabad szellemem szárnyalására testem súlyát fércelem.