Félelem
Olykor sötét
és borús,
a remény nem lakja.
Olykor a szív csak
megszokásból dobban.
Titokzatos jövő
Múltam van már, nem is olyan rövid...
Lerágott csont már teljesen, tövig...
Ami volt, elmúlt, változtatni nem lehet,
Nem is akarok, ez ügyben ennyit tehetek.
Mert az idő az egyetlen igazi érték
Mindannyian álmodunk.
Mindig mást, mindig másként.
Valaki jót, valaki rosszat, melyből felébred,
valaki virraszt, mert nem jön rá az álom.
Szeretek minden lélegzetvételt, életed sok apró,
puha-meleg jelét, ahogy kisiklik mellkasodból
a levegő, és reszketve szájon csókol a pára.
Szeretethiányos világban
Elutasító a kegyelem
Félek
Gyengélkedik az értelem
Észlelem
Mi lesz velem...
Hiába teszel-veszel,
Van, hogy jót nem érdemel...
Akarod nagyon vagy sem,
Nem tehetsz ellene úgysem!
Egyedül egy sötét ösvényen
Mindenki járja a saját útját
Ki kinek zseblámpa kezében
Felfedi a jövőt jelent s múltját
Álltam a bástya tetején,
Rajtad kacagtam.
Nem jutsz be ide!
Gondoltam magamban.
Kavargok és még reszketek, bűzölgő lehelet.
Undorít már létezésem, mitől lettem én ilyen?
Mindennap magam leiszom, bár ezt be sose vallom.
Életem már csak gyötrelem, fáj szívem hirtelen.
Egy jobb jövőt hiszek neked,
talán te megéred,
még akkor is, ha sötét fellegek
gyűlnek most földön, égen.
Hatalmas mennydörgés
töri meg a csendet,
Uram, félelmemben
én Téged követlek.
Kerestelek erdő mélyén,
Körbenéztem gombák mérgén.
Lestelek már árok szélén,
Nem talállak lelkem fészkén...
Miért mondod, hogy nem érdekel,
Hogy ki mit gondol rólad?
Mikor én látom, ha lábad az utcára lép,
Tekinteted a földnek szegezed?
Hazugság, remegő kezek,
Egy sírógörcsöt kapott kisgyerek,
A kisgyerek én voltam-vagyok,
Amíg élek-halok.
Nem tudom, hogy milyen bűbájt használsz,
De ezzel néha lelkileg kasztrálsz.
Magam előtt csak lila s bíbor eget látok,
Fiatal mezőt, mit megfogott e "ronda átok".