Félelem
Álltam a bástya tetején,
Rajtad kacagtam.
Nem jutsz be ide!
Gondoltam magamban.
Kavargok és még reszketek, bűzölgő lehelet.
Undorít már létezésem, mitől lettem én ilyen?
Mindennap magam leiszom, bár ezt be sose vallom.
Életem már csak gyötrelem, fáj szívem hirtelen.
Egy jobb jövőt hiszek neked,
talán te megéred,
még akkor is, ha sötét fellegek
gyűlnek most földön, égen.
Hatalmas mennydörgés
töri meg a csendet,
Uram, félelmemben
én Téged követlek.
Kerestelek erdő mélyén,
Körbenéztem gombák mérgén.
Lestelek már árok szélén,
Nem talállak lelkem fészkén...
Miért mondod, hogy nem érdekel,
Hogy ki mit gondol rólad?
Mikor én látom, ha lábad az utcára lép,
Tekinteted a földnek szegezed?
Hazugság, remegő kezek,
Egy sírógörcsöt kapott kisgyerek,
A kisgyerek én voltam-vagyok,
Amíg élek-halok.
Nem tudom, hogy milyen bűbájt használsz,
De ezzel néha lelkileg kasztrálsz.
Magam előtt csak lila s bíbor eget látok,
Fiatal mezőt, mit megfogott e "ronda átok".
Tompult érzelmekkel létezem.
Magammal szépen, lassan végezem.
Csendben sírok a sötétben.
Nincs őrangyal mellettem.
Csak jöttök és mentek.
Hangszereket a polcra tesztek.
Por lepi be az ecsetet.
Elvette a kedvetek.
Miért kell nekem mindennap felnőttet játszani?
Miért nem lehet gondok nélkül a felhőket szántani?
Úgy érzem, ha ez így megy tovább, ki fogok száradni,
Rövid időn belül végleg el fogok fáradni.
Üresség és káosz vár,
Ha kinyílik a kapu már.
Félelem és rettegés,
Nincs menekülő rés.
Átmeneti vihar
Ki tudja, lehet, hogy paranoia,
De úgy érzem, kígyó bújt meg a Paradicsomban.
Nem lesz több rapszódia,
Ha itt marad ama.
Hiányzik a nyugalom,
Hát éjjel-nappal kutatom.