Fájdalom
ujjacska, drága
Szeltem én híven a kolbászt,
mondván, majd kóstoló lesz,
de ej, a szeletelőgép sem
volt rest s nyest, az ujjamban
ő kóstolta meg, jó vagyok-e,
méltó hozzá, ej, barátok,
így már nem leszünk s
a végén kolbászt sem eszünk!
Olyan éles ez a pillanat,
Mint a borotva,
Mely a bőrbe hasít,
Karcol a hajnal...
Koszorúk és krizantémok
gyűlnek ma a sírokon,
minden egyes emberszívben
felsajdul a fájdalom.
Tizenhárom év után most hozzád írok verset,
remélem, hogy időközben megnyugodott lelked.
Emléked feldereng, még élénken bennem él,
míg sírodhoz ballagok, megérint a kósza szél.
Csak a Teremtő tudhatja:
Mennyi erő, akarat lakozik bennem...
Anya
Ott áll az a sír, szavam visszahív,
fáj ez a gyertya, mit teszek ma
sírodra, kérlek, gyere vissza!
Kicsiny temetőben
fehér kápolna,
krizantémcsokrok
sírhantot karolva!
Búcsú Irénkétől
Hullócsillag futott az égen...
Mondd! - szó nélkül mért mentél el?
Hajlongó hófehér szirmokon...
Boldogság kísérte életem,
nem tudtam, mi is a félelem,
éreztem, egymáshoz tartozunk,
démonainkon uralkodunk,
de irigység hallatta szavát,
nyújtotta felénk kígyónyakát.
Várnak már az angyalok
Nincsenek se képek, se hangok.
Olyan ez, mint egy álom,
egy régóta dédelgetett átok.
Sorok az őszelőről...
Augusztus végén járunk, az éj hűvösségét jelzi...
Az éji hűvösség az ősz közeledtét előjelzi.
Nyár
Végét
Járja már.
Éjjel elkel
Lenge takaró.
Halljátok, hogy ordít a csend?
Köröttem minden megfagyott.
Imák duruzsolnak szerte -
szótlan fejfák s oly sok halott.
Egyszer talán eljön az idő,
Mire már a szerelem is eljő,
Meglátogat nagy búsan,
Hisz engem nem talált, míg élő voltam
Szeretem, mikor fázol,
S hogy fázhatok melletted,
Békében,
Didergő szavak között
Belélegezhetem szavad,
Szeretem.