Fájdalom
A sok hasztalan talpnyalónak,
Hízelgő, törtető, túlbuzgónak
Bársonyszék jutott...
Szomorú a gyermekmosoly
minden nap az arcomon,
szemeimben árnyat lopott
a végtelen fájdalom.
Elrepült egy pár édes-boldog nap,
búcsúzóul megsimogatom
szomorú arcodat.
Sírás fojtogatja a torkomat...
Mielőtt a múlt fájdalmán osztozom,
Egyre hangosabb az imám óhaja,
Gondod legyen minden pillanatban az
Áldásod reám osztani! Istenem!
Kételyek közt őrlődő létemben
Mellém sodort a süllyedő élted,
Mélyre hatolva hozzám szegezett,
Fogantatásában végítélet.
Hortobágyi pusztán sötét az éjszaka,
csak a csillag fénye vezet engem haza.
Leszállt a csendes éj, alszik már a puszta,
madarak énekét a csend bitorolja.
Fájó csendbe burkolom néma üvöltésem,
A világ sírva ordított, siratta születésem.
- itt vagyok -
Szeretet - gyűlölet,
Fájdalmas bűvölet,
Könny szökik szemekből,
Nyál szökik szájakból...
Gyász nyomasztja a lelkünket.
Sorsunk minket miért büntet?
Nagyjaink közt arat halál,
porba sújtja, akit talál.
A mesét a két dobozról ismered-e?
A feketét nyisd ki, ha szíved sajog a fájdalomtól,
A fehéret, ha szíved, lelked repes a boldogságtól.
Mit tennél, ha egy elfolyó lélek világodba lépne?
Ha az időt még inkább cseppfolyóssá tenné,
Ám ez nem olyan gyorsulás,
Amely a kellemesség miatt válik sebességtelibbé.
Bús közegben egy magányos
ember tévelyeg.
Ki ez? Hát én. Kik ezek?
Bolond néptömeg.
Halld meg szavam, mit hozzád intézek,
Bizonytalanság, te nagy Úr! Szétnézek
Házadban, de tornácodra lépve már
Nem is tudom, mit érzek. Habár
Most még világosan világlik szép szeme
Annak, aki bámulatba ejt, de eme
Kép halványlik. E nemes érzés, mely
Nagy tenger- szétfeszíti bensőm - lassan csak csermely.
Ott ültem szombaton
egy lila pad gondolatébresztő,
rozsdásan recsegő lábánál.
Felettem indigókéken sejlett az éjszaka,
alattam beton-szürkén nyújtózkodott
az aszfaltágy, mely befogad.