Fájdalom
Félretettem az érzést a szekrénybe,
Hisz a lélek nem vitt rá kiölésre,
Hagytam, lassacskán hadd múljon...
Az elsöprő szerelemnek
tüze emészt engemet,
nyoma sincs a fegyelemnek,
mely zabolázná lelkemet.
Véletlen vagy átok,
ezt most ki értheti,
valaki a vírust
mindig kiengedi?
Csillag voltál, ragyogtál,
A gyerekekkel mindig játszottál.
Eltelt sok év, sok hosszú év.
Ha bűnös voltam, mindig megbocsájtottál,
Elmentél, és nem is búcsúztál.
Lélegzem. Élek. Kesergek.
Szívemben a bánat a rengeteg,
Melyben elvesztem talán már végleg,
S sírom is, melyben büszkén halok meg.
Egy szűkített akkord szeretnék lenni.
A belenyugvás előtti izgalom,
Mert inkább egy hátsó fali szívroham,
Mint hosszas, lábon kihordott fájdalom.
Sötét volt a lakkszagú teremben,
benne, mint jeges-fagyos veremben,
egy ember forgolódott tehetetlen,
orcája halvány pírtól pozsgásodott,
hol lehajolt, hol a plafonra dobott
egy maréknyi porladó szegycsontot,
táncolt a parfümszagú búbánattal,
kezébe vette kezét, máskor csak...
Elment, mikor nagy szükségem lenne magára,
A háza, a magány és a nyugalom vára,
Hol van már a március,
Rég elmúlt a meleg június,
Az ősz is elszállt,
A tél is lassan múlik már...
Nem tudom, ki lettél,
Régen itt voltál, most eltűntél,
Fáj, nem is tudod, hogyan fáj,
Ez a folytonos, értelmetlen viszály.
Március 14. egy sötét folt marad
röpke életemben, mely lelkemhez tapad.
Küzdelmem hegeit testemen hordozom...
Visszariadtam tudatlan,
Nem tudván, lehet, nem lehet,
Csak töprengek, lehetnék-e karodban.
Tündérköpenyt viselt minden éjszaka,
S ha eső áztatta meg e gyolcsselymet,
Ríva futott haza ez a leányka
Erdőmbe, s kiitta a boros kelyhet.
Még bimbó voltál,
Ki sem nyíltál,
Mikor letörtek téged
Aljas kezek.
Sebhely
Állok a sors előtt tekintve értetlenül,
Miért sodor össze oly embereket,
Kiknek nincs rá esély, mód, sem időkeret,
Miként a kettő egymásé legyen szerelméül.