Évszakok
Kérdéseim maradtak magamnak:
A kérdés, a sejtelem megmaradt.
Hogy részed legyen a földi Édenben,
Hát láss meg szépet s jót mindenben.
Színüket vesztik
zöld levelek,
érzik a hűvöst,
és a telet.
Balatonkék
Víz, víz, víz... Szédítő!
Vízcsendet ölelő
szédület-fénymező,
illatból hűvös ár,
páraopál határ.
Fák hegyén megcsillan az ősz éke,
ezüstköd ül a nyári kékségre,
illanó fény reszket a víz felett,
rajta merengő csendfátyol neszez.
A tüzes nyár messze jár, nyoma veszett,
Sok színes levélből ősz... ágyat vetett.
Felveszi a rozsdavörös ballonját,
Illegeti fodros, rőttes szoknyáját.
Összehúzott szemmel
jön az ősz maga,
meg is borzong tőle
a holdas éjszaka,
rozsdásodó fűszál
harmatot inhalál,
míg száll az ökörnyál...
Hirtelen esett le az este,
szinte nem is volt délután,
fakó fény még a rést kereste
a félhomály pulzusán...
Ősszel nem nyílik más, csak a bánat.
Ősszel nem virágzik a tulipán.
Felborul a rend, s aludni tér a föld.
Lehull a fákról a sok-sok színes levél.
Citrom-hajú nyár elillant,
bronzos fürtöt visz a szél,
gesztenye szemével pillant,
zizzen, reccsen - így regél
Megrövidült őszi napok
csoszognak ablakom alatt,
a nyár elszórta vakító színét,
fénye és melege már lejjebb apadt.
Hűvös reggel ébreszt, a Nap pislogva kel,
fűszálon a harmat csak lassan szárad fel.
Szeszélyes évszak, napsütés kínoz,
csordul a bőség, kehelyből iszom
kifacsart alma mézédes levét,
a szőlőtőkén néhány seregély
rózsaszín fürtről csen finom szemet,
a füstifecskénk nem fog már legyet,
elrepült délre a kedves madár,
üres a fészke, mert elmúlt a nyár.
Dió pottyan,
potyog már,
elbúcsúzik,
el a nyár.
Nádas vizéből vadkacsa rebben,
zajt csap a szárnya csendes berekben.
Hamarosan sátrat bont a nyár,
Szótlan tovaoson... Ó, mily kár.
Délre szállnak a fecskék, darvak,
A fészkek üresek maradnak.