Évszakok
Kunkori felhő, pamacs az égen,
tavaszi napfény ragyog tövében,
pár bolyhos barka ébred az ágon,
esőcsepp csillan egy hóvirágon.
Fáj az enyészet
Szemereg a hó,
Ez most a való.
Olyan csábító,
Szívet lágyító.
Csodás ez a fehér alkony,
Lassan haladok a havon.
Bámulom a naplementét,
Alkony nyeli föld peremét.
Kínai versformában...
Jégcsapok
Fürtökben csüngnek
Sorban az eresz alatt.
Fecskefészkek üresek,
Rég elköltöztek.
Komor táj
Kinézek az ablakon, borús messzeség.
Bámulom a világot, nézek szerteszét.
Ahogy gyermekként láttam...
Felvirradt a hajnal, kakas kukorékol.
A felkelő Napnak vén diófa hódol.
De jó, hogy eljöttél szikrázó fényeddel!
Vidámságot hozol egyedi léteddel.
Az élet egy esztendő, melyet
Évszakok különböztetnek,
Lehet az ősz, tél, tavasz vagy
Nyár, mind különbözhetnek.
Galamb szeli át az eget,
patakparton zöld gyík szalad,
az erdővel benőtt hegyen
őzbak legel a fák alatt.
Fázós hajnalon
lankás dombokon
alvó hóvirág
megmoccan,
fenn a bérceken
jég van, végtelen,
szellő muzsikál,
hó roppan.
Szántóföld árkai sziklákat teremnek,
Dinnye-nagy kövek, mik földmélyben hevertek,
Holdfény ébreszt egyet, leveti barázdát,
Határra kigördül, s öleli családját.
Vége lett a nyárnak, villámokat is csak ritkán látni,
őszi színeit a világnak alig győzöm én kivárni.
Nemrég fecskeraj repült sietve téli lakhelyére,
erdők mélyéből szarvasbőgés zengi be a tájat,
lassan hófehér lepel borul magas hegyek ormára,
hidegtől védő avar ad otthont majd egérnek, bogárnak.
Télnek hitelez a tavasz,
fénnyel festi a tájat,
tavasszal meg a tél havaz,
dérrel hinti a fákat.
Nap szemébe néztem reggel
hunyorogtunk mind a ketten,
s mint régi hű cinkostársak
szemléltük a tarka tájat.
Itt a tél
Csípős szél fújdogál, hozza a tél illatát,
Ködös hajnal dereng, nem látni nap sugarát.
Erdőt, mezőt s rétet szürke lepel befedte,
Fák könnye hull, lombjukat a szél tönkretette.
Anyám szemében élt az élet,
pedig testét halta a halál,
gyűrött volt kezén a szeretet -
tótükör fodrain rám talál.