Évszakok
Víg szüreti dombok árnyékba dőlnek,
s míg hordóidba csurran a színarany,
a hegytető, lásd, kopár, virágtalan:
felfal mindent a földillatú tőzeg.
Vörös színbe öltözötten,
ragyogó-kék éggel,
ránk köszöntött az október
költői beszéddel.
Fogadjatok el olyannak,
amilyen vagyok,
ropogós tánc helyett
inkább olvasgatok.
Hegyről, völgyről hó kacsingat
Hegyről, völgyről hó kacsingat,
csipkés tájon ezüst csillan,
fenyőtoboz ring az ágon,
megjött, itt van szent karácsony.
Őszábrázolás versben és tankában...
Taposom az avart, és csak lassan lépkedek,
Elmúló, nyári, meleg nyomokat keresek.
De már megjött az ősz, lehullott mind az a sok-sok levél.
Avarban csendet keresek, de nekem a vihar zenél.
Ezüst-ködfátyolos, fény-vesztett őszben
dideregnek a rongyos lombú fák,
elmúlást sóhajtanak a hulló levelek,
élet-halál harcukat remegőn vívják.
Szín-kavalkádok minden irányban másként
Láttatják, hogy ősz színei hogy változnak.
A színek változásai mindenütt kissé másként
Mutatják meg, hogy a fű, a növények hogy változnak!
Sorok az öregségről...
Minden nyár véget ér egyszer... itthagy, szelíden elköszön.
Búcsúztatja a lágyan hullámzó elő-őszi szél.
Embernek bármennyire nyár volt az élete, de őszön
Nála is beköszönt már a hűvösödő őszi szél.
Most értékeld igazán,
ha téli alkonyt húz a szán.
Kis kezekkel átkarolva,
meleg szívvel, álmodozva.
Hűs hajnali harmat borul rám a ködben,
sziromölelésből illatom kiröppen;
múló szépségemből csak egy emlék marad,
de e néhány napra mennyben érzed magad.
Céltalan kóborol
magányos utakon,
szél csípte bokrokon
csüggedten áttáncol.
Úgy csókolt szíven az ősz, hogy arany palásként hulltam az avarba.
Szabadultam volna, de halványodva olvadtam az alkonyba.
Lassan hull alá, csillan a fényben,
Eltévedt levél rezesen ragyog,
Vörös-selymét teríti a szélben,
Életre kelve szállnak a dalok.
Az erdő búskomor, félrongyos a gönce,
rozsdás avarszőnyeg terül már a völgyre.