Este
Csend van a téren,
tél szökik éppen,
fák derekánál néha megáll!
A múlt sem ad mindenre választ,
csak a remény kínál némi támaszt,
a jelen kétségek között tengődik,
az akarat lassan hitében vergődik.
- Háp, háp, kiskacsám, gyere haza gyorsan!
Kacsamama hápog a nagy, kerek tóban.
Parányi vasszerkezetbe gyűröm
a megsárgult újságlapokat.
Rőzsét hozok a kaputól,
és gúlát rakok a papír köré.
Csókot küld
a Hold az éjnek,
s félárnyékos csillagutat jár,
felhőpaplan töri meg fényét,
csendben pihen alatta a táj.
Nem én sírok, csak az eső csepeg.
Monoton koppanása reszketeg.
A köd kifacsarta, szürke létből
jön, sietve szakad ránk az égből.
Eljött a forró nyár, rekkenő a hőség,
agyamba fészkelte önmagát a kétség.
Délibábot játszik aszfalton a meleg,
kánikulában én majdnem meggebedek.
Felhők szálltak a fák mögül,
Mint kék tó tükrére a tajtékhabok.
Valahonnét sodródnak a fecskék is,
Mint egy ragadozó elől a maradék halrajok.
Magával hordja az est a végtelen vizet,
Apadnak és kiszöknek mellette az árak,
Mint gazda, ki a nap végén fizet,
Adja lelkét a fény minden csobbanásnak.
Aranyló napkorong
ég és föld határán
zöld dombra teríti
még izzó palástját.
Már megint egyedül vagyok,
Úgy érzem, összeroskadok,
Nem engedhetem meg magamnak, hogy sírjak,
Hisz mások sokkal nagyobb harcot vívnak.
Hattyúszárnyú, dús szélekkel
Telt meg az alkony,
És megcsókolt egy fehér orgonát
A fényparton,
De már tovább nem mehetett.
minden alkonyat zuhanás
a bensőm jóban van
a Nappal
ilyenkor fellazulnak a korlátok
amiket akkor látok ha süt
ezek tartanak
a szakadék peremének jó
oldalán...