Este
Nem ide születtem,
bár nekem otthonom e táj.
Itt nőttem fel én
eme szép Zalai dombságnál.
Zúgó fáknak hűvöse,
szélnek fázó köntöse
kigombolja a hideget...
Az eső is megered.
Esteledik - árnyakban
szűkölnek mind a fények,
kertünk kopasz ágain
a megszokás babrál -
távolabb húzódik
tőlem most az élet,
a függés független -
alig egy hajszál...
Hideg libabőr alszik a takaró alatt,
Még nem volt ideje felmelegedni.
Az utca fénye a plafonon szaladt,
A sötétséggel akart összekeveredni.
Fekete a felleg, fekete, kis utca -
maszatol rajtuk az este kormos ujja,
fekete házfalak meg éjfekete lomb,
fekete sziluett és kimért nyugalom...
Rácsodálkozás az őszi természetre
Látom, a felhők között szellő űzte napsugár villan,
Az eső csak csepereg, sokmilliónyi csepp... mind csillan!
Látom, a felhők között szellő űzte napsugár villan...
Magányosság, néma peron,
neonfényű, sivár beton.
Ha fejem álomra hajtom,
S kinyitom az álom-ajtóm,
Utazásnak indul elmém.
Ünnepek
Szent Istvánunk ünnepnapján
fény csillámlik felhők rojtján,
felhők felett zeneszóra
szirmot bont az égi rózsa!
"Itt kuksolok a szilvafák között,"
Lédús termések hullanak halkan,
Varjak kárognak tömött ág fölött,
Viaszhéjakon méhdongás harsan.
"A hűs Alkony beborít csöndes kékkel,"
Bronz virágpor leng napszítta bibéken.
Halk bogárzönge is szendereg lassan -
Szárnyillanás sem suhog a magasban.
Nézem az eget, csillagot keresek,
Éjjel lévén, de egyet sem észlelek...
Hová tűntek? Mintha nem is nyár lenne,
Sötét, morc felhők az égen kerengnek.
Szerelmes lettem egy álomba,
egy buta, értelmetlen képzelgésbe,
megrészegített teljesen...
A dombtetőn megtalált az alkony,
gyorsan és szótlanul jött, megvallom.
A felhők narancs-vörösben úsztak,
bíborban és bársonyban búcsúztak.
A poétáról
Este van, csak ücsörgök önmagamban,
Karcolgatok még merített papírra.
A mécsesem álmosan hunyorogni kezd már, fénye gyengül,
Én is kezdek álmos lenni, érzem is, a pillám nehezül.