Este
A hegytetőre
tábortűz illik,
roppan a rőzse,
lángja felizzik.
Próbálok megkapaszkodni egy hangban.
Szól hozzám puhán, édesen és halkan.
Csengenek benne a reggeli edények,
benne bong egy szerethetőbb élet,
és illata is van: mindig más, de mindig
telített gondoskodás. Szertefut a híg
"Költő vagyok, mit érdekelne
engem a költészet maga?"
Mikor éhező gyermekemnek
nem jut estére vacsora.
Gyermeknapon állatkertbe megyünk,
egész úton ragyogó a kedvünk.
Vajon milyen új élményt találunk?
Lehet, hogy új kis oroszlánt látunk.
Hiányod erős, szinte nevetséges
...Pedig eszem tudja, hogy láttalak, csak hiányzol reggel óta...
Nem tudom, mégis miért tép ennyire hiányod,
Talán mert az egyetlen vagy, ki a lelkem ölelésbe zárod.
Vége van a heverőm kényelmének,
minden éjszakai tevékenységnek.
Csörög ugyanis reggel az óra,
mert megint vár engem a munka.
Nem ide születtem,
bár nekem otthonom e táj.
Itt nőttem fel én
eme szép Zalai dombságnál.
Zúgó fáknak hűvöse,
szélnek fázó köntöse
kigombolja a hideget...
Az eső is megered.
Esteledik - árnyakban
szűkölnek mind a fények,
kertünk kopasz ágain
a megszokás babrál -
távolabb húzódik
tőlem most az élet,
a függés független -
alig egy hajszál...
Hideg libabőr alszik a takaró alatt,
Még nem volt ideje felmelegedni.
Az utca fénye a plafonon szaladt,
A sötétséggel akart összekeveredni.
Fekete a felleg, fekete, kis utca -
maszatol rajtuk az este kormos ujja,
fekete házfalak meg éjfekete lomb,
fekete sziluett és kimért nyugalom...
Rácsodálkozás az őszi természetre
Látom, a felhők között szellő űzte napsugár villan,
Az eső csak csepereg, sokmilliónyi csepp... mind csillan!
Látom, a felhők között szellő űzte napsugár villan...
Magányosság, néma peron,
neonfényű, sivár beton.