Esőcsepp
Sírni soha se ne szégyelljünk!
Nem a sok-sok hulló esőcsepp
Az, amitől sokszor elázunk...
Búcsúzik és elköszön a forró nyár,
Nem forog a napraforgó feje már.
Kezdődik az őszi színkavalkád,
Csendesen csobog a kerti kaszkád.
Kunkori felhő, pamacs az égen,
tavaszi napfény ragyog tövében,
pár bolyhos barka ébred az ágon,
esőcsepp csillan egy hóvirágon.
Őszi eső hull, csepereg,
Szomorúfűz is pityereg,
Leveleiért hull könnye.
Én Őrá várok, eljön-e?
Magány
Mint bezárt madár,
Zárkám szobám négy fala.
Magány ölel szorosan!
Virág vagy Te
Szívkertemben,
Megöntözlek
Téged,
Ne hervadjál
El a nyárra,
Gyöngyharmattal
Hintlek.
Színes esőcseppek zuhognak egy szürke alakra,
zöld, piros és sárga is ez alkalomra.
Szivárványfelhőből viharos szél tombol,
olyanféle, amit az ember soha ki nem gondol.
Akár a fekete méz, olyan fekete.
Tapadós, vastag ez a sűrű éjszaka.
A komor viharfelhők fentről néznek le,
Szinte hallom, hogy gyalogolnak haladva.
Esik az eső, de csöndesen,
Hallom, hogy kopog a flaszteren.
Tavaszi szél fújta a haját,
Egy kósza gondolat rajzolta mosolyát...
Az éjszaka leple ráborult a tájra,
és sűrű köd ült a hatalmas fákra.
Odafenn a felhők eltakarják a végtelent,
kicsikét a világ is megváltozik idelent.
Meleg nyári öröm izzítja a befülledt felhőt,
Érzem az egyszer csak rajtam kopogni kezdő esőt!
Nézd csak meg ezernyi csodáját a földnek
- a zizzenő selymes fűszálak zenéjét.
Érezted üde, friss illatát a zöldnek?
Hallgasd meg vén, ráncos fakérge regéjét.