Érzések
Letört egy virág szára,
bár még csálén rád nevet,
szirmait nyers föld várja,
köpött, de hát így szeret.
A gyűlölet földjén élek én,
Hol harag és irigység az úr,
Hol ember embernek farkasa,
És másokat a mocsokba gyúr.
Most már ketten vagyunk - ideje volt,
ablak alatt ragyog a telehold,
s egybefonódik a fázó lelkünk,
galaxist sikerül átölelnünk.
Kopott színeimben festék serken,
elfekszem eme elbódult mederben...
Én már nem akarok nélküled aludni -
a gondolat csillagtáncot jár az égen,
hát hogyan tudnék én magamnak hazudni?
Szemhéjam feszül emléked börtönében.
Nem jön az álom, örök az éjjel,
sav a valóság, átok az este.
Utánad vágyom, csak engem érzel,
fekete rónák fekete teste.
Fény játszik életet végtelen szemedben,
ilyen mértékkel... már régen nem szerettem.
Tükörországodban megtörik a csóva,
és érlelődik egy világkatasztrófa,
mely repedezve robbantja fel az eget,
húsunkkal borítva be a csatateret.
Álruháim százai szakadnak le rólam,
elhelyezem őket az üvegkoporsóban,
ahol feküdt eddig a legmélyebb személyem,
törékenységem és minden áldott szeszélyem.
Megtalált az élet
Mellkasom homokos tengerpartján
sivár és száraz ágak hevertek.
Kiült rájuk sós vizű rengeteg,
lekorhadt kérgük fehér lebernyeg.
Amikor a gondolataidban olvasok,
bensődben vérvörös végtelenné olvadok.
Életet sugalló szavad temet magába,
morajló, őrült elektromos viharába...
Egy fűszál hegyén állok hetykén, lábujjhegyen,
onnan néz le rám a sűrű világegyetem.
Tűélen táncolok a tisztás rejtekében,
egy vadat látok a vadász drótketrecében.
A szabadság kuporog nem messze rettegve,
ő fekszik összezúzva a csúnya ketrecben.
Egy folyógödör közepén várakozom
kérdőre vonva az időt és a teret.
A jövő ölelésében bizakodom,
hogy majd lágyan megérint és újra szeret.
Elfogyott a szó a szájról,
a csönd ciripel egy dalban.
Elhallgat a hang a tájról,
és elsüllyed a kés a vajban.
Játssz rajtam úgy, mint egy elnyűtt hegedűn,
csókoddal énekelj sóvár ajkamon.
Történetünk szólal meg ily keserűn,
közös emlékeinket siratgatom.
Mielőtt álomra hajtanám a fejem,
gyökereket ereszt gondolatod bennem,
átível lelkem határán, át bérceken,
megbújik szavaimban, történetemben.
Nem több, csak egyetlen nap az élet,
a reggel felébred, alszik az éj,
holnapom kérészként idetéved,
fodrozódik, mint egy hullámtaréj.