Érzések
Ó, jaj, öntudatlan hajnalok,
sosem mondtam, hogy szent vagyok.
Szeretek és bántok,
gyűlölök és magamhoz rántok.
hol rejti a szépet a takarás?
tovahalnak: patakpart, völgyeink,
s a vizünk jussa is az apadás.
ki vagy elhaltak-e a tölgyeink
Hömpölygő unalom árad
Szét az emberek testében.
Elvette tőlük a zárlat,
Amit megszoktak egészen.
Én láttam szemedben tombolni a lángot,
hallottam suttogni néhány kívánságot,
de hazug szavak ölelésében éltem,
megérzések súgtak, néha kicsit féltem.
Az érzések tengerén
érintette a szerelem szele,
rózsaszín vágy-fellegek
siklottak felettük,
ez a bódító ölelések...
Szeretetben önzetlenül
szívdobbanás összecsendül,
kéz a kézben utunk járva,
sietősen vagy sétálva,
értem szavad hallgatásban,
egy pillantás-vallomásban.
Szívembe karcolt érzések,
sohasem létezett fényképek,
egy illúzió, mint infúzió,
belém csepegtetett téged,
s meghalok, ha vége.
Bánatosan suttog a könny,
szívekbe költözött a közöny,
érzés-ésszel ellenkezik,
könny mosolyra irigykedik.
Üresség. De nem az a jó fajta.
Keserű, mint kávénak a zacca.
Elvette tőlem a félelmet is,
Pedig azzal voltam telis-teli.
Éreznék valamit, bármit ezen
Kívül, ami nem ilyen elvtelen.
Létem kicsiny rezdülése
megöleli álmaim fodrait,
harcom az Úr tenyerén pihen,
vágyam a megnyugvás.
Van egy ház a Szamos partján,
düledező, romos.
Kapujára írva:
belépni tilos!
Ében volt az éj, nappal,
komor, nyomott volt az ember.
Oly zord, fagyos volt a tél,
hogy még kimozdulni sem mert...
Tudod...
Minden gondolatom csak te vagy!
Nincsen más, ki ennyit járna itt.
S amerre csak elnézek, látlak,
Minden vagy égtől, le a fűszálig!
A gyűlölet földjén élek én,
Hol harag és irigység az úr,
Hol ember embernek farkasa,
És másokat a mocsokba gyúr.
visszhangzik ott minden.
a beton is veri
vissza, hogy mit vétesz,
vétek én is, de mit?