Enyészet
Levélhulláskor nem tétlen a szél,
Enyészetről regél - fél sok levél.
Összetörtél teljesen, elsírtam minden könnyem,
Rajtad bánat sem ült, ellöktél magadtól könnyen.
S hogy fejezzem ki hiányodat minden percben?
Hogy érjek partot az általam sírt könnytengerben?
Aranyszínű lett az egész világ,
lám, pompázik sok őszi virág!
Rőt színben kacagnak a levelek,
velük a szelíd szél enyeleg.
Koszorúk és krizantémok
gyűlnek ma a sírokon,
minden egyes emberszívben
felsajdul a fájdalom.
Lezárt temető
Dombtető peremén sírhant állt, rengeteg.
Sűrű avar fedi az utat, mi felvezet.
Sír, jajgat az erdő,
benne temérdek állat,
a Föld hamarosan az
enyészetté válhat.
Fáj az enyészet
Szemereg a hó,
Ez most a való.
Olyan csábító,
Szívet lágyító.
Ősz idején
Bármerre sodor az élet,
Nem találok arra szépet,
Mindenfelé az enyészet
Szüntelen engem kísérget.
Hideg, nehéz eső hullik most csendesen,
a Nap sem tündököl örökös fényében.
Sötét köd-fellegek mögé bújva
önmagát egyre csak marcangolja.
Avagy a múlás impressziói víziók?
Az elmúlás ördögtől való cselekedet?
Vízióm, majd megyek... itt hagylak benneteket...
Már
Sátán
Kerülget,
Megfelelő
Pillanatra vár.
Sziszegő múltam
Kúszik felém,
Az emberség ma
Már túl ritka erény.
Hogyha beborul az ég,
Akkor megjelenik még,
Páncélt von köréd,
S elönt a sötét.
Elenyész minden. Kő sem marad kövön -
elporlik; szárnyas poraira por száll.
Sose` jön vissza, ami egyszer volt már;
ahány élet, ahány lét, annyi zsoltár.
Buda hegyei a távolban mosolyogtak.
A remény dúdolgató fákat ültetett.
Családomba született ácsok
vénen és korhadtan faragták
érkező életem inoga kunyhójául
ősatyai legendák lobogózott tornyait.
Nézz
a szemembe,
hozzád beszél.
Elfordított fejeddel
lelkembe tenyereltél.