Enyészet
Lezárt temető
Dombtető peremén sírhant állt, rengeteg.
Sűrű avar fedi az utat, mi felvezet.
Sír, jajgat az erdő,
benne temérdek állat,
a Föld hamarosan az
enyészetté válhat.
Fáj az enyészet
Szemereg a hó,
Ez most a való.
Olyan csábító,
Szívet lágyító.
Ősz idején
Bármerre sodor az élet,
Nem találok arra szépet,
Mindenfelé az enyészet
Szüntelen engem kísérget.
Hideg, nehéz eső hullik most csendesen,
a Nap sem tündököl örökös fényében.
Sötét köd-fellegek mögé bújva
önmagát egyre csak marcangolja.
Avagy a múlás impressziói víziók?
Az elmúlás ördögtől való cselekedet?
Vízióm, majd megyek... itt hagylak benneteket...
Már
Sátán
Kerülget,
Megfelelő
Pillanatra vár.
Sziszegő múltam
Kúszik felém,
Az emberség ma
Már túl ritka erény.
Hogyha beborul az ég,
Akkor megjelenik még,
Páncélt von köréd,
S elönt a sötét.
Elenyész minden. Kő sem marad kövön -
elporlik; szárnyas poraira por száll.
Sose` jön vissza, ami egyszer volt már;
ahány élet, ahány lét, annyi zsoltár.
Buda hegyei a távolban mosolyogtak.
A remény dúdolgató fákat ültetett.
Családomba született ácsok
vénen és korhadtan faragták
érkező életem inoga kunyhójául
ősatyai legendák lobogózott tornyait.
Nézz
a szemembe,
hozzád beszél.
Elfordított fejeddel
lelkembe tenyereltél.
Csak elmélkedem
Fázósan didergek, bár tűz a Nap,
egy lombos fa tövében hűsölök,
felkacagok, ha megrikkantanak,
ha zavarnak hát odapörkölök.
Hívhatnák úgy is, emlékek hava.
Mert ilyenkor elment szeretteinknek
jut egy nap, egy megható gondolat.
Mikor a test házára gyertyát teszünk.
Őszi impressziók
Kivirul újra az ősz.
Ásít és vacog a csősz.
Vad levelek suhogása fakad,
szőlőszemre pókház tapad.
nem lusta az entrópia
felfalja a tornyom
nem lesz hova menekülni
nem lesz többé otthon.