Emlékezés
A temetőben kigyúlnak a fények
Egy-két sírra én is benézek
Szívem összeszorul és fáj, amit látok
Mécsesek őrzik a szeretet lángot.
Fiók mélyén őrzött apró, pici tárgy,
Egy régi fénykép, titkos, forró vágy.
Dobozkába, selyem párnácskára tetted,
Vagy a szívedben legbelül mélyen elrejtetted.
Ilyenkor a temető
virágdíszbe öltözik,
s minden szívbe szerető
emlékezés költözik.
Nézem a gyertyák apró lángját,
szemeimben könny csillog.
Könnyeim fátylán át,
látom kedves arcotok.
Fényárban úsznak a temetők,
világítván az utat nekik.
De a sötét mélyből felfelé,
senki sem érkezik.
Velem van már évek óta,
falon függő néma bánat,
idézgeti csillagok közt
hegedülő nagyapámat.
Mit most elmesélek
Szomorú történet,
Valós, pedig hinnéd,
Ilyen nem történhet.
Benne lapul minden kincsem,
Szívemnek kedvesebb nincsen.
Hol jelen van a múlt idő,
Szelíd csendben lapul itt ő.
Emlékszem még aprócska termetére,
annyiszor simító dolgos két kezére,
varrás felett hajló gyenge derekára,
élettől fakuló deres-dús hajára.
Csoda volt, ahogy te jöttél,
megszűnt minden létező.
Ott álltál, és engem néztél,
szikrázott a levegő.
Döbbenten ülök, csendben, üres fejjel,
Nézem a telefont síró szemekkel
Halálhírt hozott, nagyon-nagyon fájót
Váratlanul elment egy kedves barátom.
Ma gyöngyházfényű felhőket
ölelt magához az ég,
halk dobbanások íve alatt
az éj sóhajokba rezdült.
Ha rossz motorját bütykölte ott hátul,
a szerszámosnál, az udvar végiben,
gyufát gyújtott kezében az este,
míg a benzingőzből szívott rendesen.
Suba alól figyel a múlt,
botot támaszt idős barát,
nyájas arccal nézi végig
a déli bábelőadást.
Az édesanyák sirató énekét
sodorta ide... a menekülő éj!