Emlékezés
Az útszélén vonszolom magam, lépteim számolom,
Emlékek terhe nyomja vállam, kínoz gondolatom,
Káosz a fejemben, amim volt, odaveszett minden,
Szeretném végre feledésbe temetni önhitten.
Csendemet szú percegése
sem töri meg,
ha becéző bársonyán
szelíd üzeneted
- mint selymes kezed -
megsimít, anyám.
Nem volt kényelmes,
ringó hintaszéked,
a nyikorgó,
vén kerti pad volt
nyár-esti menedéked.
Anyák napjára
Anyák napja - veled -
nekem már nincsen soha.
Hagyod, hogy hozzád beszéljek,
de kezemben sír az orgona.
Most jó nekem itt, hol minden nyugodt,
Megpihen fáradt testem a tó
nyugovó rojtjain.
Anyák napján a sok emlék feltolul.
Gyermekségem tükörben él, színtelen,
mert a múltra sok-sok árnyék ráborul...
Tán e vers is azért ilyen dísztelen.
Akkor is május volt, nyílott a hárs, emlékszem,
Sok virággal díszítve várt ránk a tanterem,
Aznap utoljára szólt az iskolacsengő,
Nem pengő, akár a szívünk, olyan feszengő.
Anyám járását
idézi a május:
körötte kék virágok ringanak,
talpa alá fűszálak simulnak,
s a búzakalászok fejüket leszegik,
amerre árnya hangtalan` halad.
kék-ezüst májuson álmodom veled
méz-illatú ölelésedbe burkolózom
hófehér falak közt imbolygó
árnyékod nyomán
suttogó áhítat szól hálaimád
értem
másokért
holt lelkekért...
Elfáradt az ifjú:
Az életet üldözte,
A halállal lepaktált,
Ő béklyóval kötözte.
Jóságod sosem feledem!
Két picike kéz és két aprócska láb,
Tudtam, hogy egyszer hozzánk hazatalál,
Hogy mi kell majd hozzá, azt nem sejthettem,
Hiszem, hogy fentről segítettél engem,
Előrementél, de hiányod itt maradt,
Szívem apró darabjaira szakadt,
Jóságod feledni sohasem lehet,
Minden, mi jó bennem, belőled ered...
Elém lebbent egy illat,
úgy érzem, itt vagy...
Leng,
leng az illat,
nem hagy!
Emlékszem. Nem felejtem soha, hogy neked
bátran elmondhattam, ha öröm ért, és sikerem
a tiéd is volt, észrevetted, ha fiatalságom nyúzott,
bántott, vagy nem értettem magam sem, olykor
csak ültünk a kisszéken a konyhában, és te sosem
otthonkában, hanem mindig szépen - nyáron
könnyű ruhácska, télen mellény és melegítő.
Hazugság, remegő kezek,
Egy sírógörcsöt kapott kisgyerek,
A kisgyerek én voltam-vagyok,
Amíg élek-halok.
Magamnak
Egy személybe voltam mindig szerelmes, a szerelembe,
S nem a kiszemelt emberbe.
Őszintén be kell valljam,
Ha szerelmet hittem, szavakkal csaltam.