Emlékezés
Felnőttként éltek már sok éve
Gyermeki arcotok én látom
Álmomba kúszó régi képek...
Nagymamám első mennybéli születésnapjára
Elmúlt a napi robot, hazaért a lelkem.
Elintéztem mindent, amit feljegyeztem.
Ledolgoztam a kötelezőt, s mi szív-ügy, azt is.
Leülök a kertbe, s most csak nézem én a gazt is.
Tenger és az égbolt közt a csík
egyenes, a végtelenbe hív.
Ölelnivaló, kéksége mély,
lenyűgöző, a széle sekély.
Oly sok év eltelt azóta, mióta a nagybetűs ÉLET-be kiléptünk,
Számos nehézség, számtalan boldog pillanat eközben elillant.
Fény voltál az életemben,
Útvezetőm napon s éjben.
Tíz éve már...
Rohan az idő, múlnak a hónapok s évek,
éppen tíz esztendeje... tovatűnt egy élet.
Anyákat köszönti a kelő nap sugara,
fényével e szép napot bearanyozza ma.
Nagyapámnak volt két lova,
Csillag meg a Lenke,
kanalas kút friss vizéből
ittak reggel, este.
Mint magányos öreg tölgy, kinek a tavasz
érintése fájdalom, és nem vigasz,
egyedül áll, a földbe gyökeredző
lábait mélyre rejtette az idő.
Szerettelek, mint gyermek szíve szerethet,
minden sejtembe ivódott anyagom vagy,
lelkem lelked darabjából tépett selyem,
mit örökségül születésemkor szakítottam.
összegyűrve üldögélt anyám
belémarkolt a messze-föld árnya
ősz bujkált az útszéli lombban
konyhakövön zörrent sóhajtása
arcán megnőttek a részletek
lelke tavasz volt rongyruhában...
Nem tudom,
hogy maradt meg
gyerekkoromból
emléke a nagylánynak
utcánkból, ki kedves volt,
s játszott velünk,
haza menni nem volt kedvünk.
Isten hozott szép múlt, régi, nagy vágyak!
A szürkületben alig-alig látlak.
Egykor Nap szárnyai nyárban a hévnek,
hova lettetek színei a fénynek?
kulcscsontodat tördelő
göcsös bűn vetemedett gerendája
belevésve neved
maga atyád vájta
majd mint feslett szakadt vérző vitorlát
szeggel lyuggatott húsod feszíti rá
s lett a megváltás...