Emlékezés
Tizenhárom év után most hozzád írok verset,
remélem, hogy időközben megnyugodott lelked.
Emléked feldereng, még élénken bennem él,
míg sírodhoz ballagok, megérint a kósza szél.
Betegségben vagy hirtelen,
Mindannyian eltávoznak,
Kik a földi pályájuknak
Végállomásához értek.
Csupa csillagtünemény az éjszaka,
s miként őzsuta hajtja fejét hajnali
percnek, úgy emel fel emléked fényszava,
Anyám... mint kis páraneszt, úgy hallani
hangod tiszta szelídségű dallamát,
amíg a felhőszirtek csipkéin túl
Isten közénk küldi mindenszentek havát.
Búcsú Irénkétől
Hullócsillag futott az égen...
Mondd! - szó nélkül mért mentél el?
Hajlongó hófehér szirmokon...
Szívvel fogadjátok bús fohászom,
ott pihentek hűs hantok alatt.
Rövid imámat én nektek szánom,
ne fújja el szél a hangomat.
Felszakadó sebek még fájnak,
az emlékek visszatalálnak,
szélben lobogó gyertyák fénye
a szeretet örök ösvénye.
Mindenszentek volt, sírokon mécsesek,
Virágok, körülöttem könnyes szemek.
Szeretteim sírjánál imát kezdtem,
Fel az égre szegezve tekintetem.
Kint a temetőben rideg márványból lett sírok,
Olyan, mint sivatagi kőrengeteg, és sírok.
Szerettem testét borítják, nyugodni nem bírok.
Szívem ritmusa a haza jajszavát visszhangozza...
Hol vagy, ahol béke van?
Hogy vagy, ugye, gondtalan?
Elkopott a fájdalom?
Néked szól e bús dalom.
Gesztenyeillat leng a csöndben,
szelíd az őszi délután,
suttognak rozsdaszín varázsok,
s a lehulló kis elmúlások
avarrá gyűlnek tétován.
Fáj
Fakeresztek, fejfák,
ej, hát!
Jaj, mi ez megint,
mi meglegyint!
Értetek szólnak a harangok,
Ó, ti drága, szeretett lelkek,
Elhagytátok földi pályátok
S már szivárvány túlpartján jártok.
Drága Mennyei Atyám,
Kérlek, hallgasd meg imám.
Hálával és szeretettel gondolok rátok,
Kik már e Földről eltávoztatok.