Emlékezés
Gondolok rád.
Ma is oly sokat.
Emlékek felvillanó
képe hívogat.
Hová lettél? Mondd!
Múló pillanat.
olvasni a sorok között
hallgatni üvöltés helyett
ha fejed falnak ütközött
nyakkendőt hordani melyet
Most is hallom szívből jövő,
Hangos kacagásod,
Amint a lényedből áradó öröm
Felkapja s megpörgeti a gyanútlan világot!
apeva-poéma
Több
éve
indult az
egylet útja,
mely patrióta
Távolból már nem vonz, mi kereshető.
Nem volt önkioldós fotónk, sem olcsó
ponyvánk, mely fiók mélyén feledhető,
de megülsz, mint kabát vállán a porhó.
sírok suttognak az útszéli fáknak,
de a mohafoltos mészkőlap hallgat.
kihalt a temető, már alig látlak,
apu, hogy idejárjak, nem akartad.
pirkadást hasít a félhold,
csillagmezőt learatta,
isten hűlt helye az égbolt,
bánatkővel van kirakva.
Fölszálltál lazulni, könnyebbnek látszott.
Nyers a hír, gázol a szó, a szív csóré,
a cinkék röptét figyelem, fázok,
majd elapad szemsarokban a sólé.
17 év
Úgy készültem a nagy
napra,
hideg is volt, havazott,
szenteste
egy gyertyagyújtásnyira volt,
öröm, boldogság és béke,
de szívem a bánat tépte.
Magamra húzom fázósan fenyőzöld álmaim,
betakar megannyi kincs, illatos emlék.
Nem rágom túl magam lehullott tűpárnáin.
Hagyom, hogy melengessen - még ha bús is e szentség.
Azt, hogy "Maradj velem", már hiába kérem.
Könnyet csalsz szememből, mint "Homok a szélben".
Olyanok nem lesznek többé az "Évszakok",
"A csönd éve" bennünk fájó nyomot hagyott.
Látlak, Kedves, az elmúlás ködnek hívott csontszínében,
a fájdalom krizantémillatú, és magány van ma terítéken.
Már a lombkoronájukat
Elvesztette faág, oly kopár vagy bennem...
Mint az elhagyott kis ház szobájában
A magány.
Globál(j)
Nézem a térképet,
Errefelé régen
Keresztet vetettek...
Templomokat építettek...
Tapasztalni jöttem
erre a világra...
akár a kék egét... szeretve, csodálva,
csábítóan hat reám e varázslatos tér,
nincsenek korlátok, mint a föld színén.