Emlékek
Mikor a sors elvert, az volt hát a példádázat,
a nyomorrontás elveszett, habár még kápráztat,
erre régen még létezett kora a báróknak,
mára már nincsen más, csak otthona a bároknak...
Még zene fülemnek a hangod,
még látom, kék szemed hogy nevet rám,
de már nem hiányzom néked, beérted
kevesebbel, érted nem hatott imám...
Már
Múlt vagy.
Álmomban
Még be-betérsz.
Feledni vétek.
Kérdem én
A hited rossz irányba visz el,
Itthon a szív
Édes hazám egy van, ez a szemernyi hely.
Veled fekszem, Veled kelek életre.
Valóra vált szívemnek tavasza,
Frissülő lomb közül Neked szól éneke,
Rólad mesél a kis cinege szava.
Az arcomon a mosoly csak annak jele sokszor,
Már nem bántalak, ó, dehogy, nyár!
Hiába is küzdesz erősen,
szidhatnálak is talán...
jaj, kiveszed minden erőmet.
Nyaralni voltunk,
a család még pihent.
Könnyű volt,
mert csend volt, annyi szent.
Anyu! Ma este te altass el engem,
Kérlek, egy mesét is mondjál el nekem!
Tudod, én téged oly’ nagyon szeretlek,
Holnap is szófogadó kislány leszek.
Sokszor elfeledjük
Múlt éjjel megjelent előttem egy álom, mint egy vízió.
Szaladtam önfeledten, mint egy hámját lerázott kiscsikó.
Még gyermekkoromból maradt fejemben ez a kép.
Udvaron játékaim hevertek, amennyi volt, szerteszét.
Jó Anyám erősen dorgált, mint gondos, szerető szülő,
Apám nevetve csitította - Hagyd már. Nem rossz gyermek ő!
Az útszélén vonszolom magam, lépteim számolom,
Emlékek terhe nyomja vállam, kínoz gondolatom,
Káosz a fejemben, amim volt, odaveszett minden,
Szeretném végre feledésbe temetni önhitten.
Úgy emlékszem vissza a régi húsvéthétfőkre,
izgalommal készültünk locsolkodók seregére.
Előző nap lányaimmal a kertben apró leveleket szedtünk,
tojásra ráfogva, harisnyába kötve, hagymahéjban megfestettük,
kis kosárba raktuk, alatta fűszálak fészkeltek,
így vártuk a hétfőt, már hajnali kakasszóval ébredezve.
Sokszor beszélek anyámhoz
hol magamban, hol kiszólva,
mit gondolna erről, arról,
szomorú vagy biztató volna.