Emlékek
Most versekkel alszom, nekik van hely.
A költészet bennem sosem múlt el.
Éveket várt csak, több évtizedet,
Hogy szívemről sorban leperegjenek.
Félszegen, osonva lepett meg az est,
Érzem, ahogy kinyitja csillagfénnyel övezett
Színpadát a halványszürkés égi mennyezet.
Lassan sétálok gondolataim között,
Fényességek csillogása hirtelen előtörő,
Régi emlékeket idéz, látok benne sok örömöt.
Kitapostam életutam,
minden ösvény hozzám vezet,
emlékekből összegyúrva
hoztam létre a jelenem.
Tollam lázad, elmém fárad,
verset nyögnék, iszom párat.
Szívvel írok minden betűt,
forró a nyár, mégis lehűt.
A pilótakekszek őrült kamikazeként
repülnek a számba,
majd lenyelem az isteni kazánba,
gyomrom mélyére azokat.
Perzselő, forró nyárban
küldöm vágyaim sóhaját,
augusztusi csillaghulláskor
kérem szíved bocsánatát.
A fűszálak fává nőnek,
a könnycseppekben holdfény ragyog.
Csendes kis falumban
nyílnak az akácok,
álmaimban gyakran
haza visszajárok.
Óh, gyermekkor! Régmúlt és gondtalan,
Gyermekmosolytól zengő, csintalan!
Óvoda, vidám énekek s arcok,
Pöttyös ruhák, kockás ingek, táncok,
Pattanó labda, hinta, bújócska,
Soha ki nem fáradó fogócska,
Mintha csak most éltelek volna meg.
Félhomályban egyhangúan
bámulnak rám a bútorok,
megremegek, szobád hideg,
emlékekbe kapaszkodok.
mennyi módon
lehet összetörni?
szerintem vagy
harmincat
eljátszhattam már,
így élek,
játszok a széllel, mesékkel,
mégis minden...
Réten átsuhanó szellők borzolta fák ölén
alszik már a tűz perzselte nyár.
Emlékeim szitáló harmatködén
még ölel egy fáradt napsugár.
Ott, ahol szél simítja patakok apró ráncait,
és a kavicsok közt bukdácsol a téridő.
Ott, ahol tarka pillangók cikázzák táncaik,
és egymáshoz simul sok milliónyi kő.
Pipacs-arcú, fürge napok,
forró-ajkú, locska percek
hamarjában tovatűntek,
zsenge álmok elröppentek...
Addig maradsz gyermek, míg szüleid élnek,
amíg a szívedhez élőn hozzáférnek,
amíg látod őket, s nem fáj a hiányuk,
míg gondjuk van reád, s neked gondod rájuk.