Emlék
Elveszett a kép, a táj,
Nem találom magam már.
Múltba nézve keresem
Magamat, mégsem lelem.
Amikor kis fámra tekintek, azt érzem,
már soha többé nem kell majd hazatérnem,
keresnem az otthont távoli világban,
hisz senki nem élhet énnálam cifrábban.
Emlékszel még a tejfogadra. Tudom.
A fájdalomra is, amikor elvesztetted, és
egy új vágta át ínyedet. Az első.
Emlékszel még a horzsolásra. Tudom.
abban a pózban látlak amint a szádhoz emelt
borospohárral résnyire fölsandítasz nem rám
figyelsz tudom csak vakuvillanásnyira
érintkezik tekintetünk ahogy...
Megcsócsált s titkon kiköpött szóklisék
és nélküled-évek száraz törekén.
Látod, nem remegek már, hogyha belém
döbben a táblán távoli ősöd térneve.
Egyszerű, mint a faék vagy egyszeregy.
Mi maradt: csupasz lélekbőr, testmeleg,
egy fölhívni nem mert szám a kijelzőn,
meg nem írt levélre várni didergőn.
Nagymama 2.
Sosem fogom feledni fogatlan mosolyod,
Ahogy kora este nevemet mormolod.
Csendesen beköszöntem hozzád...
Az élet hosszú évek sorozata,
Keszekusza, mint az idő fonala.
Ha összegyűjtenénk az életünk fonalát,
Megkapnánk a világ legnagyobb gombolyagját.
Sokszor csak annyit mondanék...
Sokszor csak annyit mondanék... hiányzol!
S most miért nem vagy velem?
Magamhoz húználak, csodálnám a szemed.
S most vajon miért nem mondhatom?
S most miért csak emléked ölelhetem?
Nem köszönthet senki szebben,
égi dallam játszik csendben,
felhők fölött végtelenben
hozzád szólok a legszebben.
Hozzá beszélek
Választ nem kapok
Régi emlék kopott
Égi dalt zenélek
Mécsesek fénylenek
a lelkek néma mezején,
virágok illatát érezni az elmúlásban...
Vele álmodtam az éjjel...
Még annyi sok mindent mondanék, tennék,
Ám két szó elmond mindent, szeretlek még.
Visszhangzik egy szó most bennem,
az élet csak egy állomás,
föld-ég között zarándok lett
szerettünk, és semmi más.
Mit gondolsz most rólam?
Érdekel, hisz nemrég voltam...
Hiányzol, vajon mi lehet veled?
Egymással voltunk egy egész telet!
Te is gondolsz néha vajon rám?
Vagy emlékemet elfújta egy hurrikán?