Emlék
Emlékszem, aznap láthattam a szemét,
valami homály, bús rejtély övezte.
Hiába volt smaragd, zöld smaragdként szép,
mert az az árny mélyen bekövezte.
Itallal a kézben nézzük a várost.
Azt hinnéd, 30 méter, magadból látod,
de a köd mindent ellep,
csak a lámpák fénye üt át ezen.
Hiába nézem, némán elrohan,
semmivé válik a suta remény,
és én még mindig nem tudom, hogyan
érhet majd véget unalmas mesém.
Fekszem egy kő oldalán,
Merengek a szív dallamán,
Halkan suttog még a szél,
Szebb álmot hozzon az éj!
Emlékszem arcára, szelíd mosolyára,
dolgos két kezére, ölelő karjára.
Kemencében sütött ropogós kenyeret,
zsétárba fejte a jó meleg tejet.
Sok mindent, amit hallok, nem értek,
Mellettem egy lánytársaság éhes,
Mögöttem a nyüzsgő villamoson
Nullával egyenlő nyugalom,
Kopasz ötvenes szidja a rendszert,
Mögötte a lány sarka kopogni is elfelejt,
Hárman útbaigazítást kérnek,
Itt legalább nem hamisak a tények...
Emlékszem még, mikor
Az első hírek jöttek,
Csak pár cikk egy vírusról,
Egy piacról, ahol az emberek adtak-vettek,
Hamarosan ez a tévében is ott volt,
És arról szólt, hogy mennyi is a holt,
Csak pár tíz-húsz, az pedig nem komoly,
Távol van az! Gondoltuk mind egykoron...
Néztelek vers 2.
Néztelek. Gyűlölet nélkül, pillantásaim közé
bedobbant a szívem. Nem féltem,
aludtál, mint gyermek, ki álmodja, játszótér az élet.
Barna volt a szeme.
Vagy talán fekete,
Néztem ahogy aludt,
Féltem - hogy felkelek.
Kicsipkézi jégvirág a tónak víztükrét,
Bukdácsoló napsugár keresi benne helyét.
Elmélázva, gondolatban most hozzád bújok...
borízű csókok hívogatnak
elcsalnak magukkal messzire
a tó partján járok újra
hétköznapjaim nem érnek ide
versekkel állítok emlékeket
hiszen a fotó mit sem ér
pedig a móló királynője épp...
Futva menekültem - csak el innen,
egyre követtek felhő-tépte álmok,
zaklatott lelkem vakon még hitte,
hogy szerelmünkön nem foghat az átok.
Szeretlek, te gyermek.
Szeretlek, te drága.
E kegyetlen világnak
Boldogságvirága.
Szétszakítottak minket rossz nyelvek,
Mert megirigyelték a szerelmet,
Mi köztünk volt és mi azonnal lángra gyúlt.
Váratlan szerencseként az ölünkbe hullt.
Nem szerelem volt az, csak akkora szeretet,
Mit létrehozni is képtelen a képzelet.