Emlék
Búcsúzni jöttünk... vagy mégsem?
Búcsúzni jöttünk... vagy mégsem?
Elkísérünk téged,
Hogy utolsó földi utadon egyedül magad ne érezd.
Hisz sosem voltál egyedül,
Boldog hangod a lelkünkben csendül,
Segítőkész, kedves lényed,
Barátságod, önzetlenséged.
Mert hulló könnyeid, mi miattam
e megfáradt, vén tölgyet öntözik.
Majd vigaszként, lásd, tavasszal neked
hálából sok friss virág rügyezik.
Ragyogó kék, szép szemeid,
akár az égen tündöklő csillagok,
néznek le rám, szerelmes tekintettel
tudják, örökre társad maradok.
Egykor ifjú volt, fiatal...
Most idős, öreg...
Az idő csak röpke perc...
Vajon ki érti meg?
a gondolkodás szó nélkül köszönt
elsőre nem mutatsz közönyt
eltitkolsz néha dolgokat
nem leszek aki csak bólogat
...kigyomlált formában legyen
össz átlója derékszöge
rendezettként négyzetgyöke
Mikor a látomásom a jövőbe kószál sokszor,
úgy gondolom hát, csodás, sok felhőtlen órát jósol,
közben érzelmesen a fohászom súgom a szélnek:
kísérjenek a szeretteim az úton, ha félek!
Már
Múlt vagy.
Álmomban
Még be-betérsz.
Feledni vétek.
- Nagyapám! Eszembe jutottál.
Most gondolok Rád nyolc év után -
szól hozzád szerető unokád.
Pipacs-arcú, fürge napok,
forró-ajkú, locska percek
hamarjában tovatűntek,
zsenge álmok elröppentek...
Az arcomon a mosoly csak annak jele sokszor,
Kérdem én
A hited rossz irányba visz el,
Itthon a szív
Édes hazám egy van, ez a szemernyi hely.
Veled fekszem, Veled kelek életre.
Valóra vált szívemnek tavasza,
Frissülő lomb közül Neked szól éneke,
Rólad mesél a kis cinege szava.