Emlék
Olykor a csend körbevesz.
Egy szó sem jön elő.
Csak pár gondolat kószál el.
De akkor te újra megjelensz.
Emlékeztetsz rá, hogy nem jó ez.
Mondd, miért félek ennyire?
Állok, amíg hull a hó.
Nem indul a vonat.
Tátogsz, szó nem hallható:
Ez idilli, tiszta pillanat.
Táncot jár a karnison lévő függöny,
régen rárakott fa pattogó hangja hagyja el a kályhát,
vad kapirgálás hallatszik a padláson, s csapdossa
a feljáró ajtaját a szélnek vándora.
Csak halk léptekkel, csendesen, nem zavarva álmuk,
Szívünkben emlékezve rájuk,
Halk léptekkel, csendesen.
Messze, a feledésen is túl,
néma buckákban nyugszanak
a homokórákból lepergett
valaha volt idők.
Vízcsepp kapaszkodik a szőlőlugason,
élet tör felszínre a sziklalyukakon.
És jég függ a szívemen is reggelente,
sír, zokog esteledve a naplemente.
Ha a hajad színe
hófehérré válik,
ha a mosolyod
a ráncoktól nem látszik,
ha már nem emlékszel
minden szépre, jóra,
ha többször vágynál
egy-egy kedves szóra...
Mint kósza madár, úgy száll,
mi mára már csak múló emlék,
s ami megmaradt fájdalom is,
csupáncsak visszatérő vendég.
Madár zenél az ágakon,
Nem nézem, inkább hallgatom.
Nem egy világ, csak egy madár.
Egyszer az összes kötél elszakad
A holnap este csak emlék,
Már ott szalad a mindenség
Árkon, bokron át a végtelenbe,
Égő csikket nyom az értelembe.
Segítség, itt vagyok az idő fogságában!
Több ezer éves égig érő fában.
Gyökeréből szökken a perc, s végtelen a lombja.
Mely hosszú évekig is tarthat, se vége, se hossza.
Létezésem kinek köszönhetem?!
A Jó Istennek, ki egy angyalt küldött nekem.
Nekem, aki akkor még semmi nem voltam,
épp hogy gondolatban megfogalmazódtam.
Szürte falujában nagy vigasság járja!
Lányok készülődnek a farsangi bálba.
Itt egy Süsü jelmez, amott egy királylány.
Smink és cipőhegyek, jelmez jelmez hátán.
Magányosan áll a polcon évek óta.
A széle már csorba, lekopott a máz is róla.
Nem használja senki, talán nincs is haszna,
Mégis a legdrágább kincs, mi konyhámat lakja.