Emberiség
Feltalálta az eszközt,
Szánt, vet, arat.
...a gazdag már
Éhesen nem marad.
Karanténba vagyunk zárva,
A belső vadállat a ketrecet rázza.
Álmodj egy szebb világot,
Felhők fölé egy olyan országot,
Hol virágba borul minden reggel,
S veszélytelen lesz majd az ember.
Sikolyok szállnak a levegőben,
Eddig éltünk csak gondtalan
Buborékban, rózsaszín felhőben.
Felfedezőút
Megtalálni az embert,
Miért veszett el,
Miért rejti sötétség,
Megváltás lehet-e még.
Lelódítod, mi a szívedben van,
S játszadozol a hazug szavakkal,
Miközben az életed csak elvan,
És összefogsz a tudattalannal.
Most hiánycikk az ölelés,
és eltűnt minden csók,
már nem olyan az ébredés,
jaj, elmennek a jók!
Arany volt ez a világ, és minden kincs,
minket szolgált minden, az is, ami nincs.
A vizünk is lehetett volna tiszta,
csak az ember benne egy gyulladt ciszta -
bolygónk emeli az éltető tétet,
míg szomjan halunk, félrenéz,
addig a semmibe réved.
- Kimosta az eső lelkemből a maró szennyt.
Azt a megvető gyűlöletet, mi miattatok keletkezett.
Azt a hanyag haragot,
mi évek alatt csak ostorozott.
Ember bűnei...
Nyomorúságot és csődöt hoztunk.
Alkottunk, de többet romboltunk.
Ha az emberiség így működne...
Soha senkinek rosszat nem tenni,
Annak tudatában cselekedni,
Öröm lenne Földön járni-kelni.
Leszakadt az ég alja,
a városokat elborítja,
az embereket áztatja,
és nincs megmentő bárka!
Milyen hatalmasra nő a természet,
mily kicsiny benne a telhetetlen ember,
elhagyja, lerombolja az eszméket,
kivág mindent, nem marad csak homoktenger.
"Elkészült hát a mestermű,
tökéletes, mint egy óramű;
fogaskerekeinek folytonos forgása
hoz állandó változást a világba."
Furcsa állatfaj ez az ember,
Sokat tűnődöm rajta.
Bánkódik ez életen, ó, mily nagy teher...